Az őszi éjszaka gyorsan ráborult a sivatagra, ez nyugtalanná tesz. Az oldalsó ablakokon feszülten bámulok ki a feketeségbe, egy útjelző táblára várva, hogy megtudjam mennyire vagyunk a határtól. A busz még órákkal ezelőtt robbant le. Nem tudom, mennyi időt tölthettünk céltalanul kószálva a Holt-tenger kiszáradt partján, mire megérkezett a váltás, ami továbbvitt. Nincs már sok időnk, ha nem érünk be időben, a határt estére bezárják. Pár percünk maradt. Az utolsó métereket gyalog tesszük meg, épp időben. Úgy érzem, mintha valami inverz célszalagot tépnék át ahogy aznap utolsóként átlépem a határt, unott határőrök, és a körénk gyűlő taxisofőrök gyűrűjében. Sikerült. Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy pár perccel később az ismeretlen éjszakában suhanunk tovább. Halvány fekete sziluettek kezdenek fölénk nőni, ahogy a főútról lekanyarodva Rum falu felé tartunk, aminek a szélén verünk tábort.
Átvágunk a falu szélén a Kharazeh kanyon irányába. A nyájat őrző kutyák morogva követnek, terelnek minél messzebb az állatoktól. A kemping beduin gondnoka két apró fehér gránit tömböt mutatott,hogy a masszívum alapjára ott a legkönnyebb felmászni. A gránittömbökön felmászva, homokkő platón találjuk magunkat, körben hihetetlen sziklaalakzatok. A törékeny homokórákat, és peremeket óvatosan fogva, inkább nyitott reibungos fogásokon mászunk négykézláb egyre beljebb a hegy gyomrába, sikátorok labirintusában. Térképünk nincs, kőbabákat követünk, de pár óra után zsákutcába kerülünk. Nincs nálunk kötél, 10 -15 métert kellene egy beláthatatlan repedésben lefelé szólózni. Visszafordulva a környezet egészen máshogy néz ki, nehéz tájékozódni, nem találjuk azt a lemászást, amin feljöttünk. Az utat keresve elcsendesedünk, hangokat hallunk. Gyorsan lemászunk, és mások helyismeretét kihasználva megtaláljuk a hegyen átvezető utat.
Másnap a Nabbateus normálúton (II-III) túrázunk fel a Jebel Rum csúcsára. A kanyonok és a csúcsplató puha fehér hommokkő labirintusában eltévednénk, ezért kelletlenül, vezetőt fogadunk. Megpróbálom rábeszélni, hogy Keletről másszunk, apjáról elnevezett Hammad (V-VI) úton, melyben izgalmas felszökések színesítenék a könnyű mászást, de nem hajlandó minket azon az úton vezetni, melyet apja mezítláb szólózott annak idején. Inkább sportmászásra ajánl fel nekünk a felszerelést, de inkább a hegyen barangolok. A kelet-nyugati traverz így a legkönnyebb megmászása a hegynek. Néhol- egy egy kitettebb reibungosabb betéttel, egy-két rövid, kéményecskével, de a kötél végig a zsákban marad. Kénytelen vagyok félretenni a mászó ambícióimat. Ahhoz, hogy itt valakinek babér teremjen, rengeteg nagyfalas trad és homokkő mászó tapasztalatra van szükség, nagyon sok slószra, és még több helyismeretre. Hibázásnak helye nincs. A táborba visszaérve egy osztrák hegyivezető keserűen meséli, hogy bokáját szegte esés közben, a mászótúrának ezennel vége.
A müezzin énekére a Jebel Rum keleti falának tömbje visszhanggal felel. Az erősítők és sziklák kánonja az állatok nyüzsgésével összeérve olyan kakofóniává válik, ami a hajnali derengésben mintha meglebegtetné a falut. Aztán a fények beérnek. A szürke derengésből a falak, percek alatt barnává, téglavörössé, aztán élénk narancsszínűvé válnak. Ahogy a nap felbukik a Jebel um Ishrin tömbje fölött, a sziklák elnyerik nappali sárgásbarna színüket.
Átvágunk a falu szélén a Kharazeh kanyon irányába. A nyájat őrző kutyák morogva követnek, terelnek minél messzebb az állatoktól. A kemping beduin gondnoka két apró fehér gránit tömböt mutatott,hogy a masszívum alapjára ott a legkönnyebb felmászni. A gránittömbökön felmászva, homokkő platón találjuk magunkat, körben hihetetlen sziklaalakzatok. A törékeny homokórákat, és peremeket óvatosan fogva, inkább nyitott reibungos fogásokon mászunk négykézláb egyre beljebb a hegy gyomrába, sikátorok labirintusában. Térképünk nincs, kőbabákat követünk, de pár óra után zsákutcába kerülünk. Nincs nálunk kötél, 10 -15 métert kellene egy beláthatatlan repedésben lefelé szólózni. Visszafordulva a környezet egészen máshogy néz ki, nehéz tájékozódni, nem találjuk azt a lemászást, amin feljöttünk. Az utat keresve elcsendesedünk, hangokat hallunk. Gyorsan lemászunk, és mások helyismeretét kihasználva megtaláljuk a hegyen átvezető utat.
A végtelennek tűnő sivatagon vágunk át megkerülve a Jebe Um Ishrin masszívumát. Roppant, soha meg nem mászott falak tornyosodnak fölénk. Órák múlva a kempingbe visszaérve a Jebel Rum falát kémlelem mászók után. A keleti falat csak délután lehet mászni, mikor árnyékába kerül.
A falak kemény vörös homokkőből állnak, mely lehetőséget biztosít repedés- és táblamászásra. Az utóbbihoz az út tökéletes ismerete szükséges, gyakorlatilag semmilyen biztosítási pontot nem lehet elhelyezni ezeken a szakaszokon. Néha-néha letört tömböket lehet meghurkolni, repedésekbe friendeket berakni. A bevágásokban, kéményekben visznek a könnyebb utak, ahol sok homokórát lehet megfűzni. De köztest itt is csak 10-15 méterenként lehet betenni, a nehéz részeket gyakorlatilag mindig át kell
szólózni a földig esés kockázatával. Fúrt nittek egy-egy sportutat leszámítva csak a népszerű utak ereszkedő standjaiban vannak.
Másnap a Nabbateus normálúton (II-III) túrázunk fel a Jebel Rum csúcsára. A kanyonok és a csúcsplató puha fehér hommokkő labirintusában eltévednénk, ezért kelletlenül, vezetőt fogadunk. Megpróbálom rábeszélni, hogy Keletről másszunk, apjáról elnevezett Hammad (V-VI) úton, melyben izgalmas felszökések színesítenék a könnyű mászást, de nem hajlandó minket azon az úton vezetni, melyet apja mezítláb szólózott annak idején. Inkább sportmászásra ajánl fel nekünk a felszerelést, de inkább a hegyen barangolok. A kelet-nyugati traverz így a legkönnyebb megmászása a hegynek. Néhol- egy egy kitettebb reibungosabb betéttel, egy-két rövid, kéményecskével, de a kötél végig a zsákban marad. Kénytelen vagyok félretenni a mászó ambícióimat. Ahhoz, hogy itt valakinek babér teremjen, rengeteg nagyfalas trad és homokkő mászó tapasztalatra van szükség, nagyon sok slószra, és még több helyismeretre. Hibázásnak helye nincs. A táborba visszaérve egy osztrák hegyivezető keserűen meséli, hogy bokáját szegte esés közben, a mászótúrának ezennel vége.
A miénknek is. Kirázom a homokot a sátorból, összepakolok. Csak ízelítőt kaptunk ezeknek a hatalmas homokkőfalaknak a varázsából, a sivatagból, a beduin életmódból, akik a falut és a környéken szétszórt sátrakat lakják. A fuvaromra várva ülök az út szélén, nézem, ahogy homályba borulnak a falak. Azon gondolkozom itt tudnék-e maradni hosszabb időre, kitanulni a repedésmászást, lélekben megerősödni a biztosíthatatlan szakaszok átmászáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése