A leghosszabb nap a Hochschwabon

Még a szezon elején járunk, de tervek bőven maradtak tavalyról, amik (jó) idő hiányában nem valósultak meg. Tavalyi alpesi "Genusskletterei" élményeink után idén is egy hosszabb, könnyebb, kifejezetten jól biztosítathó és nagyon élvezetes úttal kezdtünk.

A Hochschwab hegységben rengeteg sportosan nittelt, hosszú mászóút várt minket. Alig tudtunk választani, mit másszunk, végül a szezon további részére tervezett projektek hosszúsága miatt olyan utat kerestünk, amin tesztelhettük az állóképességünket. Élvezeti mászásra készültünk, még nem sejtettük, hogy a beszállás előtt komoly pszichés terhelés fog érni minket...

Kék pöttyök a beszállásig

A Hochschwab csúcs mellett található a G'hacktstein 2189 méter magas tömbje bástyaként magasodik a Trawiestal  fölé a Hochschwab csúcsa és a Zagelkogel között.

Két hosszabb mászóút is vezet a csúcsra. Az egyik a Glückskind (5c, 600 méter, 16 kh) a könnyebb, de hosszabb út, a másik a Plüschkuckenparade (6a, 390 méter 12 kh). Mi az előbbit választottuk, hogy szokjuk a hosszabb utakat.

Már a beszálláshoz vezető túra is lélegzetelállító. Az 1800-2200 méter közötti csúcsok, a völgyből toronyként nőnek fölénk a Hochschwab fennsík innen ezeket a tornyokat összekötő várfalként tetszenek.
A Bodenbauer vendégháztól a 839-es úton a Hochschwab irányába haladva másfél óra gyaloglás után a Trawies-völgy kiszélesedik, és balra megjelenik előttünk a G'hackte tömbje.

A Zagelkaron keresztül a fekete pöttyöket követve (törpefenyvest kikerülve), a beszállásig, a mászóút kékkel jelölve.

A beszállás eléréséhez itt balra kell fordulni és egy leszakadáson felgyalogolni. A végzetünk itt ért el minket.
Túl korán kanyarodtunk le balra a jelzett ösvényről és másztunk fel a Zagelkar meredek, sziklás és füves lejtőjén. Alulról nem láthattuk, de mikor felértünk egy végeláthatatlan törpefenyves vett körül minket. Vissza már nem tudtunk (akartunk?) mászni, mert a meredek lejtőn a nedves fűcsomók nagyon csúszósak voltak, a sziklatömbök pedig lazák, ereszkedésre nem alkalmasak. Meg most komolyan, ki akar ereszkedéssel kezdeni egy napot, amikor épp ,hogy csak megpillantotta a beszállást. Egy darabig próbáltunk ösvényt vagy a törpefenyves szélét keresni, aztán kénytelenek voltunk elfogadni a tényt. Nincs más megoldás, át kell vágni.

Hirtelen visszatértek egy évvel ezelőtti emlékeim, mikor a Grosser Priel-ről lefele tévedtünk el már sötétben egy törpefenyves végeláthatatlan labirintusában és jutottunk a teljes kétségbeesés és lemondás határára...

A nemezisünk. A többiek itt a közepén járhatnak

Aki nem tévedt bele 2 méter magas törpefenyvesbe, annak nehéz érzékeltetni milyen érzés az ezen való átkelés. Talán pókhálóba ragadt rovarokra hasonlít ilyenkor az ember, ahogy tehetetlenül vergődik a beülőt, slószt és hátizsákot újra meg újra csapdába ejtő ágak között. Ahogy tudja, hogy minden lépésnél eltörhetnek alatta az alacsonyan szétterülő csúszós ágak, hogy aztán fogolyként akadhasson be a többibe.
Utat törni nehéz, egész testes munka, a visszacsapódó ágak előszeretettel támadják a lágy részeket a fejen és az ágyékon egyaránt. Miután átverekedtem magam a Zagelkar hófoltjairól figyeltem ahogy a többiek próbálják keresztülverekedni magukat.

Mozgó fenyőcsúcsok, néha elő-előbukkanó fejek és éktelen anyázás alapján lokalizáltam őket. A közepén voltak, 100 méterre a megváltást jelentő hófolt szélétől. 20 perc alatt sikerült is ezt a távot abszolválni, majd a végsőkig elgyötört mászótársaimnak megmutattam a Glückskind beszállását, mely 150 méterrel magasodott felénk egy havas törmeléklejtőn. (Ettől balrább és feljebb kezdődik a Plüschkuckenparade egy összetéveszthetetlen bevágásban.)

A beszállást valaki a 4-5 méter vastag hófolt és a sziklafal közötti folyosón érte el, én hófolton haladtam, majd a szélén 2 métert estem, és már meg is voltunk.

Egy nittfül csillant, megtaláltuk a beszállást. Az első 7 kötélhossz nem kifejezetten szép, sok füves és laza köves területen halad, óvatosan kell mászni, mert az összes kő melyet a kötelünkkel lehúzunk, biztosítóemberünk arcába megy.

Majd egy 120 méter hosszú széles fűcsíkon enyhén balra és föl haladva folytathatjuk utunkat. Itt könnyű eltévedni és belemászni a Plüschkückenparade (VI+) útba. Ha elérted a második sziklafalat és a második beszállásnál egy nagy karsztos üreget találsz, rossz helyen jársz (Plüschkuckenparade), menj 40 métert a sziklafal mellett még balra.

Traverz a táblán. Háttérben a Trawiestal

Ezután következnek az élvezetes kötélhosszak, amiért felgebődtünk idáig. Szép sima, pozitív táblákon táncolunk felfele pár kötélhosszon keresztül. A kulcshossz egy szép, kitett, de nagyon sűrűn nittelt traverz, amit VI-ra adnak. Innen egy rövid kötélhossz felfele, majd folytatódik a harántolás, de már könnyebb terepen.

A kiszállás már nincs messze, két (mozgó) sziklatömbök között vezető könnyű kötélhossz után fent vagyunk a G'hacktstein füves csúcsán. Gyönyörű körpanoráma, a Hochschwab déli fala velünk egy vonalban, délre nézve a Trawies völgy sziklaormai. Ha valakinek még van ereje, eltúrázhat a Hochschwab csúcsára (kb 45 perc), de a lemenet innen még hosszú, a G'hackte tömbje mellet haladó azonos nevű láncos úton le a Trawies nyeregbe, és onnan vissza a 839-es úton a parkolóba, ez újabb 3 órát vesz igénybe. A végsőkig elcsigázottak a G'hackte és a Hochschwab között található Fleischer kényszerbivakban is meghúzhatják magukat.

Szép hosszú nap volt, másnapi 10+ kötélhosszas terveinknek a 4.5 km hosszú 1000 méter szintes séta a beszállásig, a 600 méter mászás, majd az 1300 méter szint, 6 km hosszú lemenet betett. Az önismeret teljes hiányára utalt már megint, hogy 300 méternél hosszabb utat néztünk ki másnapra. Fekve jobb volt.

Topo itt. Friend, ék nem kell, ahol szükséges, az út szépen van nittelve, hosszú expresszek viszont jól jöhetnek.

Beszállás koordinátái: N 47.607520  E 15.133746

Fotók: Badics István

Orsi a csúcson

Hochschwab déli fala már árnyékban

Elbrusz

Az Elbrusz technikailag könnyű normálútjai miatt népszerű "beugró" 5000-es hegynek számít a magyar hegymászók, magashegyi túrázók között. De Nyugatról is sok alpinistát vonz a hegy, ennek oka pedig nem más, mint, hogy beletartozik a Seven Summitsba, azaz az adott kontinens legmagasabb csúcsaként tartják számon. (Nem, a Mont Blanc az Alpok legmagasabb pontja). Nem utolsó szempont pedig, hogy Délről és Északról a hegy óriási hamvas női mellekre emlékeztető formája. Alpesi szárnypróbálgatásaink színhelyéül így az Elbrusz jól kitaposott déli normálútját választottuk.

Saját serpád vagy

A szokásostól eltérően hosszabb szubjektív leírása következik a túrának. Ha nem érdekelnek az élménybeszámoló részletei, csak szeretnéd megszervezni a saját Elbrusz túrádat, görgess le a cikk aljára.

Utazási és hegymászási koncepciónk alapvetően a költségek minimalizálása volt. Persze így a kultúrsokk kockázata is megnőtt. Nem beszélve arról, ha egyébként is nyelvi nehézségekkel küzdöttünk (6-8 orosz kifejezésből álló szókincs), ami elég karcsúnak tűnt. Az oroszok természetesen nem beszélnek más nyelveken, neked kell az ő országukban az ő nyelvükön értened és beszélned.

Az első misszió tehát a Baksan völgy végében található Cheget sífalucskába való eljutás. Ha nagyon szűk a büdzsé, akkor ezt nagyjából egy nap alatt meg lehet tenni tömegközlekedve is, de nekünk inkább egy nap reptéri késés miatt az idő rövidsége miatt kellett aggódnunk, így a gyorsabb de drágább taxizást választottuk.

-1. és 0. nap: Vadkelet
Mineralnye Vody repterére érkezve, a fogadó terminálon 3-4 taxitársaság kínál előre fizetős taxikat, Chegetig nagyjából 3500 rubelért. De... mivel már kijöttünk a terminálról, (és egy estét reptér mellett található szállóban töltöttünk, ahol az utolsó festés-tatarozás 1962-ben volt) a reptéri alkalmazott hölgy nem engedett már vissza (???), így taxis hiénák karmaiba kerültünk.

Be fog férni

Az ártárgyalásban mindig segítségünkre volt az állandó felszerelésünk, jegyzetfüzet, toll, és a varásszó: Szkokó? (Mennyi?), majd a jegyzetfüzet átnyújtása következett, amire emberünk felvéshette első ajánlatát, hogy mi is értsük, aztán az alkudozás papíron folyt tovább (Áldom az eget, hogy legalább ugyanazokat az arab számokat használjuk).

Végül megállapodtunk örmény taxisunkkal, hogy kicsivel a korrekt ár felett elvisz minket a 160 km-re lévő faluba. Barátunk nagyon jóindulatúnak tűnt elsőre, de valahogy teli arany fogsorának csillogó mosolya azt súgta ,hogy valami nem teljesen oké. (Minden 30 feletti embernek legalább fogsorának a fele arany pótlásból van, elsőre nagyon fura, hogy a nemzeti startégiai aranytartalék jelentős részét az emberek a szájukban hordják.)

Majd a legvadabb magyar Suzuki Wagon R+-os reklámokat felülmúlva, amiben bemutatják, hogy hogy fér el egy 300 literes csomagtérben, 2 faház és három horgászfelszerelés és 4db 80 kilós ponty, plusz az öt fős család, a sofőrünk egy Lada Samarába pakolt be 4 db átlagosan 185 centis embert 70 literes zsákokkal. Pár kilométer megtétele után a Samarából áthelyezésre kerültünk egy 20 éves Audi 80-asba egy másik sofőrrel. Nem tetszett a dolog, éreztem, hogy erre még rá kell fizetnünk, mert az út nagy része még hátra van.  Mad Maxim a 100 km alatt kb 16-szor mutatta meg, hogy kell kanyarban záróvonalnál úgy előzni, hogy a szembe sávban szabályosan haladó autókat a murvás leállósávba kényszerítsük. Az anyósülésről végignézve ezt az őrületet, sokat gondoltam a családomra és átgondoltam a jövőmet és az életemet is párszor.

Az orosz területet elhagyva a Kabard-Balkár Köztársaság területén folyt tovább autós ámokfutásunk. Itt útzárak, páncélos járművek, símaszkos kalasnyikovos határőrök és közepes méretű tehéncsordák között szlalomoztunk a kétsávos úton 120-szal.

Ha éppen nem a méltán híres orosz forgalomtól rettegtem, és annak legveszélyesebb elemétől, saját magunktól, megpróbáltam a tájat figyelni. A Baksan völgy lassan záródott körbe körülöttünk. A zöldellő völgyet, hatalmas függőleges és teraszos gránitfalak vették körbe egyre szűkebbé téve azt, egészen addig míg el nem értük a tulajdonképpeni északi Kaukázus hegyeit. A hagymakupolás templomokat felváltották a földszintes apró mecsetek. A gleccserek táplálta Baksan folyót többször keresztezve hajtottunk át elhagyatott rozsdaette gyárak mellett. A fantasztikus alpesi látképbe időnként 10 emeletes omladozó panelházak és állandóan hatalmas villanyoszlopok kerültek. És bár az Alpokat járva ezek az elemek bántóan tájidegennek tűnnének, úgy éreztem, itt valahogy ez a "természet" része, ez Oroszország, ahol a kicsire nem adnak, és valószínűleg furcsán néztek volna rám, ha megpróbáltam volna elmagyarázni miért tájidegen egy ZIL a folyóban. Lassan elfogott az az izgalommal vegyes érzés, hogy nagyon máshol vagyunk, ez a legszéle annak a világnak, amit Európának hívunk még.

A taxizás végén az előre megjósolható kis extra üvöltözés és pénz kifizetése után felkerestük az adminisztratív és regisztrációs támogatást nyújtó iroda képviselőjét, aki hibátlan angolsággal segített elintézni a hiányzó felszerelést (sátor, jégcsákány, gázfőző stb.) Nevét imáimba foglalom... Megnéztük a 3 napos időjárás előrejelzést 5600-ra, majd eltettük magunkat estére Cheget sífalucskában, ahonnan télen a grúz határ közeli sípályák indulnak.

1. nap: Emberek akik gyalog másznak hegyet
Másnap 25 kilós zsákjainkkal  gyalog sétáltunk át Azau felvonóállomáshoz, ami tulajdonképpen az Elbrusz lába, ahova nem ér már le a gleccser. Innen a csomagjainkat a felvonóra tettük, és gyalog indultunk fel a sípályákon a 3500 méteren található MIR állomásig, melynek semmi köze az orosz űrhajózáshoz, hanem a felvonóépületek teteje, illetve parkoló a ratrakok számára. Felvonó? Ratrakok? Igen, az Elbruszra 2350 méteren kezdődő felvonóállomástól 3500-ig kabinos lifttel, onnan 4690 m-ig pedig ratrakkal fel lehet jutni. Ami meglepő, hogy nem csak a turisták használják, de az Elbrusz csúcstámadóinak 80-90%-a is igénybe veszi ezeket. Eléggé meglepődtem ezen, de úgy látszik, sok embernek a hegymászás kizárólag a csúcsról szól. Akklimatizációs okokból inkább a gyaloglást választottuk, tábort este miután levonultak a magukat MIR állomás szemetes környezetében, de fantasztikus kaukázusi főgerinccel fotózó turisták, a felvonoház posztapokaliptikus trash zombihorror környezetében vertük fel. Éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy a teljes tejködben és sötétségben beindítják a felvonót, melynek fémszerkezete az ingaórákhoz hasonló bajlós 100 decibeles ütemes koppanásokkal jelezte, hogy valakik közelednek. A horrorfilmbe illő díszletek és az épületben található köd miatt is kissé gyerekesen pánikolni kezdtünk, lelki szemeink előtt felvillant, ahogy hálózsákjainkban fekve cipőznek a katonák, mert betörtünk a felvonóházba bivakolni. De csak két ratrakos srác jött fel, hogy a hajnali háromkor induló csúcstámadásra felszállítsa 4600-ig az "alpinistákat".

2. nap. Hómezőn

Garabashi állomás

A gleccser 3800-on kezdődik, a Garabashi, vagy angol nyelven a Barrels Hut hordómenedékei felett. Itt mutatja meg magát először a két csúcs teljes nagyságában. Ekkor láttuk meg, hogy a helyenként több, mint száz méter vastag minden irányba leszakadó hasadékos gleccserek között egyenesen és simán felfelé kaptató normálutat teljes hosszában. A hegy ikercsúcsai egyre közelebbről emelkedtek fölénk, elkezdtük érezni milyen hatalmas is valójában. De a könnyű hómezők miatt lágy óriásnak tűnt csupán, aki egészen máshogy támad. Nap végére 4000 méter körüli Priut 11-es tábor romjaihoz érkeztünk, ahol kialakítottuk a második bivakunkat. Sajnos itt elveszítettük Mirkót, aki erős napszúrása miatt belázasodott, és úgy döntött levonul a hegyről. A többiek főztek, én még tettem egy akklimatizációs sétát 4300-ig a kásás olvadó úton, majd befeküdtem Hotel Tetanusznak elkeresztelt fedett, de behavazott bivakomba, egy elhagyatott menedékház félig összedőlt alagsorában.

3. nap. Határok feszegetése
A hivatalos akklimatizációs stratégia szerint 3000 és 4000 méter között kell tartani egy akklimatizációs napot, amikor két éjszakát ugyanazon a szinten kell bivakolni. Azonban sms-en keresztül értesítést kaptunk, hogy pár napon belül betör a rossz idő, és maximum 2 napunk van arra még, hogy elérjük a csúcsot. Az általános közérzete és étvágya mindhármunknak jó volt, úgy döntöttünk, hogy feltoljuk a tábort a csúcstámadó magasságba a Pastuhov sziklákig 4690-re (majdnem idáig jönnek a ratrakok). Ide érve elkezdtük érezni az AMS enyhe tüneteit, tehát megálltunk, tábort vertünk. Pár óra múlva elmúlt a fejfájás és az émelygés, és abban maradtunk, hogy másnap megpróbálhatjuk a csúcsot, ha pedig bármilyen AMS tünetet észlelünk, visszafordulunk, és gyakorlatilag a napot a kötelező 4000 és 5000 méter között eltöntendő akklimatizációs napnak tudjuk be.

4. nap: Csúcstámadás
4600-on szar aludni. Pláne, ha a sátrad kicsi, és nem nagyon tudsz egyenes felszínt kialakítani, találni, és egyfolytában rácsúszol a mászótársadra álmodban. Szóval nem aludtam valami jól... Hajnali háromkor hágóvasak karmoló hangjára és az orosz guide-ok jellegzetes akcentusú angol buzdítására ébredtem. Megpróbáljuk. Nándinak nem volt még jó az akklimatizációja, fájt a feje, ezért ő a táborunkban maradt, és Gáborral ketten indultunk neki fejlámpáink fényénél a csúcsnak. Mivel zabszem volt a seggemben, valahogy muszáj volt fékeznünk magunkat, hogy tartalékoljuk az erőt, beálltunk a leglassabb parti mögé, és vánszorogva követtük őket egy óra hosszat.

Traverz a nyereg előtt

4700-ig a hegy egy 1-es nehézségű sítúra út, nincsen meredekebb emelkedő 25-30 foknál. 4800-on azonban elkezdődik egy keserves 45-55 fokos szakasz (3-as nehézségű sítúra), ahol a keleti kúpon haladunk meredeken kaptatva 5300 méterig, majd egy hosszabb traverz után (1-es nehézség) a két csúcsot elválasztó széles nyeregbe értünk. Itt egy guide, aki itt fordította vissza a csapatát szólt, hogy a legelső csúcsraérővel egyidőben vissza kell fordulnunk, mert az idő el fog romlani. És csakugyan, a nyereg körül lassan gomolyogni kezdtek a felhők. Belehúztam, és hamar azt vettem észre, hogy beértem a legelső partit, és a csúcs alatt én taposom a friss hóban a nyomot. Persze hamar rájöttem, hogy nekem ezért egyáltalán nem fizet senki, úgyhogy visszapasszoltam a nemes feladatot a guidenak, beállva ő és hullafáradt koreai kuncsaftjai közé.

Felhős öröm

A csúcsra 11-re Gábor is felért, nagy mosoly, pacsi, fotó. De indulnunk kellett, egyre jobban felhősödött a hegy körül, az elmúlt napokban pedig kifigyeltük, hogyan húzódnak a fekete területek felett kialakuló gomolyfelhők délután a gleccser felé, ami felett hirtelen lehűlve erősen havazni kezdenek. Másrészt a csúcseufória elmúltával az AMS enyhe tünetei erősödni kezdtek, a szúró fejfájás elől egy menekvés volt: lefele. Erősen sárgultam az irigységtől amikor az amerikai síalpinisták bekattintották a Dynafit kötéseket és elsiklottak mellettem. Sebaj, a nyereg és a traverz után bemutattuk a kelet-európai alpinisták klasszikus lejöveteli módját, a seggelést. Mivel ez a jármód az oroszoknál is dívik, egész seggelő csúszdapályák voltak már kialakítva, ahonnan a kicsúszás veszélye nélkül lehetett gyorsan lejutni a hegyről... Na igen, egy léccel azért klasszabb lett volna...

Délután kettőre visszaértünk a táborba, ahol Nándi frissen, fitten várt minket, megbeszéltük, hogy másnap ő is csúcsot támad egy csoporttal majd, mi pedig megvárjuk, ahogy ő is aznap a táborban pihent. De az időjárás másképp döntött...

5. nap: Vihar, menekülés és áhitat

A Dongozorum és a Nakra Tau

Hullafáradtan pihegtem a sátrunkban, amire este 9.30 körül ráborult az éjszaka. Előtte már erősen felhősödött, később havazni kezdett. A folyamatos hóesés miatt állandóan le kellett ütögetnünk belülről a sátorról a havat. De az a 40 centi hó ami esett megvédett minket a kinti fagyos hidegtől. Később erős elektromos vihar vette kezdetét. A légnyomás ingadozott, az akklimatizációm mintha eltűnt volna, az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy iszonyatosan fáj a fejünk, szédülünk. Megnéztem a GPS-t, 70 méterrel félrekalibrált a vihar előtti állapothoz képest. Erősen változott a légnyomás... Hosszú vakuszerű villanások láttam, azt hittem kint villámlik, de nem hallottam a dörgést egyáltalán. Majd a sátron belül kezdett el apróbb kisülésekben szikrázni a levegő a sátorrudak környékén... Ez már a legkevésbé sem volt szimpatikus, de az éjszaka közepén egy hóviharban nem tudtunk levonulni a hegyről. A Pastuhov szikláknál pedig nincsen semmi fedezék a villámok elől, csak egy tákolt villámhárító, tőlünk 20 méterre. Bíztunk benne erősen. Az éjjeli agónia alatt Nándi is feladta a másnapi csúcstámadás terveit, az extra fél méter hóban 2,5 kilométeren és 1000 méter szinten keresztül sok lett volna, ráadásul neki is újra rosszabbodottak hegyibetegségi tünetek a vihar alatt. Másnap hajnalban egy hosszú lázálomhoz hasonló 8 órás vergődés után kikászálódtunk a sátorból iszonyatos fejfájás közepette. Kidugni a fejem a North Face expedíciós sátraink feszített bejáratainak a nyílásán olyan volt mint megszületni... Fájt, de már jó volt kint. A hegy felhőbe borult, lassan megpróbáltunk minél kevesebb fejmozdulattal havat olvasztani.

A legszigorúbb hegy: Ushba

Miután kiástuk a sátrainkat, összepakoltunk a köd szétoszlott és megjelent előttünk egy másik hegy. Sehol senki, a ratrakok nem zúgtak, a guideok nem hajtották a kuncsaftjaikat a hegyre fel. Csak mi voltunk a hegyen a teljesen süket csöndben a friss fél méter hóban térdelve, hátunkon a zsákjainkkal. Előtűnt a felhők közül a Kaukázus főgerince. A Dongozorum roppant északi fala, a Nakratau és az Ushba néma ősi tanúkként néztek ránk. Leestek hátunkról a zsákok, és megálltunk, földbe gyökerezett a lábunk. Előttünk meredtek ezek a roppant hegyek pont úgy, ahogy 10.000, vagy 100.000 évvel ezelőtt. Állnak mozdulatlan az idők végezetéig, ahogy a felhők kavarognak közöttük. Nem tudtunk tovább indulni, csak álltunk a csendben majd egy óráig, néztük őket, és ők minket, ezeket az apró lényeket, akik beléptek ebbe a felső övezetbe, ahova senki nem tartozik, csak ők. Ez a kép azt hiszem, örökre beleégett az emlékezetembe.

Tájékozódás: 
A déli normálút a leg magától értetődőbb felmenetek közé tartozik, mégis sok haláleset történik minden évben, melynek fő oka az eltévedés és gleccserhasadékba esés, kicsúszás. Ez akkor következik be, ha felhőbe borul a hegy, és a gleccseren állva a mászó teljes "white-out-ba" kerül és képtelen tájékozódni. Ha nem vezetővel mentek mindenképp vigyetek GPS-t magatokkal, hogy szükség esetén trackbackkel biztonságosan vissza tudjatok fordulni. Nemsokára megosztom a saját trackemet is, addig is az alábbi  Garmin track jól használható a Garabashi állomástól felfele.

Időjárás:
A másik fő objektív veszély a hegyen természetesen a rossz idő... Megpróbáltuk kitalálni, hogy működik a lokális időjárás a hegyen, ezek a tapasztalatok azonban kizárólag a nyári körülményekre érvényesek. Úgy láttuk, hogy szép időben az Elbrusz óriási gleccserei körüli fekete hegyoldalakban késő délelőtt erős feláramlás kezdődik, mely dél körül elkezd gomolyfelhőkké alakulni. Ekkor a gleccser fehér területei felett még teljesen tiszta az idő, de a délután folyamán ezek a konvekciós folyamatok szépen felhőbe borítják először a 3-4000 közötti részeket, majd késő délután csapadék ,esetleg zivatar következik 4000-5000 között is. A csúcs akár ekkor is a felhők felett lehet, de ekkorra már mindenképp bivakba, menedékbe kell húzódni.

A Mountain forecastnak van részletes időjárás előrejelzése az Elbruszról, mely többé-kevésbé pontos és megbízhatónak tűnt. Állítsatok rá valakit itthon, hogy rendszeresen nézze a linket, és küldje el nektek sms-ben a híreket.

Szervezés, költségek, hogyan jöjjünk ki olcsóbban?

Oroszországba szervezni hegymászó túrát eggyel bonyolultabb, mint kiugrani az Alpokba mászni. Mindazonáltal, ha birtokában vagy a szükséges hegymászó ismereteknek, és megfelelően tudsz tájékozódni a hegyen, akkor miért fizetnél egy magyar túraszervező cégnek 130-150 ezer forintot a vezetésért? Ők is minden bizonnyal ugyanazzal a supportot biztosító orosz irodával intéztetik az ügyes-bajos dolgokat, engedélyeket, akiket te is személyesen megkereshetsz angol nyelven. 5-6 email megírásával 100.000 forintot gyorsan megspórolhatsz...

Ami kelleni fog tehát: 

• Orosz vízum (szükséges iratok) 

• A vízumhoz szükséges előre a repülő-, vagy vonatjegy! (Ez megnehezíti azoknak a dolgát, akik vonattal akarnának kimenni)

•  Biztosítás: OEAV nem elég, csak magyar és angol nyelvű kivonatot fogadnak el! Az elfogadott biztosítók listája itt. 

• Meghívólevél: lásd
  alább

•  Nemzeti Park belépő az Elbruszra 

• OVIR regisztráció
• Oroszországban hivatalosan igazolni kell, hogy ottartózkodásod alatt hol szállsz meg. Mivel sátrazol, vagy a menedékházakban vagy, ez problémás, mivel ezek természetesen nem hivatalos  turisztikai egységek, ebben is egy szálloda, vagy iroda segítségét kell kérni.

• Határengedély 
• Az Elbrusz csúcsmászáshoz nem szükséges, de ha a Cheget és Dongozrum környékén akarsz túrázni, ezt is be kell szerezned az érkezésed előtt két hónappal

Huhh kemény bürokratikus körök, amitől Schengen óta eléggé elszoktunk. Saját szervezésben, ha nem vagy perfekt orosz és nincsenek jó kapcsolataid az orosz hatóságokkal, mindenképp külső supportra van szükséged. Szerencsére van egy iroda, aki pontosan ezeknek a bürokratikus akadályoknak elhárítására szakosodott, és viszonylag kevés pénzért nyújtanak minőségi szolgáltatást, és nem utolsó sorban jól beszélnek angolul.

A Pilgrim Tours Elbrus Lite Package kifejezetten a külföldi túraszervező cégek és önálló szervezőknek lett kitalálva. A befizetett 4900 rubelért a vízumhoz szükséges meghívólevelet kiállítják, így nem kell az itthoni erősen lehúzós orosz utazási specialista irodákkal intézkedni az ügyben. 

Jó tapasztalataink miatt mindenképp őket ajánlanám, nagyon megkönnyítették a dolgunkat, és sokat segítettek:

Amint kiértél Chegetbe, a helyi képviselőjükkel találkozol, aki mindenben eligazít és személyesen elkísér pénzt váltani, felszerelést bérelni, és fordít minden helyzetben oroszról angolra.
Regisztrál a helyi hegyimentő szolgálatnál, és ha para van, (térerő van a déli normálúton, sms-t lehet nekik írni), hívja a mentőket.
Vicces, de ha megmásztad a csúcsot, egy laminált oklevelet is kiállítanak, ezen nagyon jót mulattunk.
Illetve az árban benne van, hogy egy éjszakát ingyen eltölthetsz egy fullos síszállóban, félpanzióval, amit egy hét gleccseren alvás után biztos, hogy nem akarsz kihagyni.

Tehát akkor mennyi az annyi?

A "kötelező" költségek:
Repjegy: 110.000 Ft (turista osztály, rugalmatlan, nem változtatható időponttal)
Turista vízum: 11.000 Ft , ha magadnak intézed az orosz követségen
Elbrus Lite Package: engedélyek, support és egy éjszaka félpanzióval: 4900 Rub, kb 37.000 Ft
Taxi Mineralnye Vody reptérről Cheget faluba és vissza: 2X3500 rubel, négy főre elosztva fejenként kb 12.000 Ft

Azaz összesen 160.000 magyar pénz.

Ezen kívül természtesen az étkezés és felszerelésbérlés költségeit kell még állnod. Ezt természtetesen mindenkinek más-más, attól függően, hogy mennyi sört iszik a mászás után, milyen kaját visz magával stb. Szerintem a kb 10.000 rubel költőpénz bőven elég, de ha itthonról hozol ételt az útra, ennél kevesebb is elég lehet, persze ha több van nálad, még egyéb helyeket is meglátogathatsz, használhatod a felvonót stb. 70.000 Ft költőpénzből finanszírozni lehet az étkezést, felszerelésbérlést (sátor, gáz, benzin) és egy-két extra éjszakát a környék felfedezésére.

Tehát összesen 230.000 Ft-ból meg lehet fordulni, és nem koplaltál, és pár sörrel is megjutalmazhattad magad az út végén. Szóval DAVAJ! :)

Grossvenediger sítúra a Kürsinger hütte felől

A Grossvenediger népszerű célpont a hazai kezdő mászók körében, mivel különösebb technikai nehézségeket nem tartogat ez a gleccsertúra, a csúcsot könnyű úton keresztül lehet meghódítani. Ugyanebből az okból kifolyólag a Venedigert mindenképp sível akartam megmászni, mivel tavasz elején, ha a hasadékokat elég hó fedi a gleccser fantasztikus freeride lesiklásra ad lehetőséget. Utunk során mégsem találkoztunk egy magyarral sem, pedig napsütést és stabil időjárást ígért az előrejelzést. Ennek az oka az lehetett, hogy nem a déli oldalról közelítettünk, mint azt a legtöbb magyar teszi, hanem Zoli (aki a Venediger össze másik útját bejárta már :) javaslatára az északi oldalról érkeztünk.

A túra Neukirchen falu végéből induló gleccservölgyből, a "Hoppfelboden"-nél (1080m) található parkolóból indul.  (Esetünkben ez az alsó parkoló volt, mert a felső parkolóhoz vezető műutat 3-4 nagy alaplavina sodorta el, mely 70-80 éves fákat tört ketté. Megdöbbentő látvány volt, én még nem láttam ekkora erejű hóomlásokat. Szerencsére az út kialakítása ezt az első szakaszt leszámítva nem lavinaveszélyes, mivel a Postalmtól széles teknő alakú völgyben folytatódik az Obersulzbachtal. Ezen az első szakaszon a Seebachalm teherfelvonójától induló szerpentint leszámítva lassan emelkedik csak az út. A Berndlalmot követő kisebb faházak is még csak 1550 méter magasan vannak. Nyáron eddig jön a Venedigertaxi, ami most 6-7 kilométerrel lejjebb volt kénytelen megállni.

A Poschalmtól fantasztikus látvány fogadja az embert. A Grosser Geiger sziklapiramisa uralja a gleccservölgyből elénk táruló panorámát. Innen továbbhaladva völgy végében elérjük a Kürsinger Hütte teherfelvonóját (1960 m). Itt a kényelmesebb túrázók a 4,5 euróért felvontathatják a hátizsákjukat. Én is így tettem, és nem bántam meg, mert a túra eddigi 1-es nehézségről 2-esre vált. Az Obersulzbach gleccser befagyott gleccsertaván áttraverzálva az Untersulzbach gleccsermoréna bal oldalán keresztül indul a téli lavinabiztoas út a Kürsingerhütte felé. Innen még jó pár kilométer több, mint 500 méter szint és a lélekölő tudat, hogy a hüttét csak egy nagy visszafordító kanyarral tudjuk elérni biztonságosan. És valóban míg felkapaszkodunk, minden domb mögött a hüttét vártuk. Mire elértük 16 kilométer és 1600 szint volt a lábunkban.

Másnap utunkat az Untersulzbach gleccseren folytattuk a csúcsra. Ehhez le kell csúszni kb. 200 métert a háztól.  A legnagyobb hasadékok is majdnem teljesen be voltak havazva, könnyen át lehetett kelni rajtuk tehát. A hó állaga tökéletes volt, csak közvetlenül a Scharte előtt változott meg, néhol kicsit firnesebb volt, máshol a szél fújta össze a porhavat. Itt a Scharte előtt a "legnehezebb a terep" körülbelül 30'-os emelkedőn kell felhaladni. A nyeregbe érve kinyílik előttünk a Hohe Tauern keleti és déli részének teljes panorámája, ezzel párhuzamosan a szél is élénkül. Innen a sínyomokat követve még 30-40 perc közvetlenül a csúcs alatt elhelyezkedő sídepóhoz értünk. A csúcs innen kb. 100 méterre helyezkedik el, a végén egy pár méter hosszú, keskenyebb gerincen áthaladva máris a csúcskeresztnél voltunk.

Rőzse, Zoli, én és János a csúcskeresztnél

A síalpinizmusban az az igazán klassz, hogy a csúcsélmény okozta eufória nem ér véget a lemászással, hanem  az igazi freeride élmény csak ekkor kezdődik. Bár már a lábaink fáradtak voltak, mégis nagy örömmel vágtunk bele a lesiklásba. Érdemes minél korábban meghódítani a csúcsot, a gleccseren, annál jobb a hó minősége. Mi egy kicsit későn indultunk lefelé, így a hó tetején már némi firnréteg képződött, mely igen combossá tette a Scharte után a lesiklást. Ennek ellenére hatalmas élmény volt. A hasadékokhoz közeledve a sínyomok összeszűkültek, ezeket követve nem lehetett eltéveszteni a hóhidakat. A gleccseren való lesiklás után újból az utálatos felfelé út a Kürsinger hüttéhez. A második napon a felmenet kb. 7 kilométer, a szint kb. 1400 méter,  a lecsúszást este a sörök folytatják.

A harmadik napon a lecsúszás maradt hátra, bár eredetileg levezetőnek a Keeskogel túrasí útját terveztük, de az akut fáradtság helyett az erősödő szélre fogtuk a megfutamodást. A parkolóba 16 kilométer lecsúszás után értünk, amiból 1-2 kilométeren hajtania kell az embernek magát, de a fókat a legelső 500 méteren kívül nem kell feltenni, egyszóval ideális túrasís lesiklás, egy két meredekebb (közvetlenül a hütte alatt), és egy-két laposabb résszel (gleccsertó és Berndlalm).


A túra technikai nehézsége: 2-es, gleccsertúra
Táv: 1. nap fel: 16 km  szint: 1600m
        2. nap fel 7,5 km. le 7,5 km szint: 1400 m
        3. nap le 16 km szint: 60 m

PeakAR

Kiterjesztett valóság a hegyekben? Miért lenne szükségünk ilyesmire? Talán túl gyakran érzed azt, hogy a hegyivezetőd blöfföl, ha a szemközti hegy nevét kérdezed tőle? Igen, valószínűleg nem Auguille du Champagne-nak hívják azt a csúcsot... Mennyire vagy geek, ha a még a hegyekben is fagyott ujjaiddal az okostelefonodat próbálod nyomogatni?

A GPS alapú eszközök már jóval az okostelefonok elterjedése előtt a hegymászók és a síalpinisták egyik fontos eszközévé váltak. Akit ért már utól pl.: gleccseren sűrű köd, hogy az orráig sem látott (whiteout), a biztonságos visszatérés reményében csak a trackbackre hagyatkozhat.
Ma pedig minden térképen feltüntetett ponthoz, vagy mászóút beszálláshoz csatolják a pontos koordinátákat a kalauzban.

Salzburg Research Center PeakAR nevű app-ja klasszikus GPS alapú augmented reality alkalmazás. A pontos helymeghatározás után a program letölti a közelben található csúcsok listáját. Ha a telefont párhuzamosan tartjuk a talajjal, a térképet látjuk, míg ha a telefonunk kameráját a horizont felé fordítjuk a nézet kameramódba vált át, és az általunk beállított távolságban található csúcsok nevét a képre vetíti. Az adott csúcsról pár alapadatot tudhatunk meg, mint a magasságát és pontos szélességi és hosszúsági koordinátáit.

Akármennyire látványos is (nem tehetek róla, valamiért az augmented reality minden formája lenyűgöz) nem igazán tartalmaz alpinista szempontból hasznos feature-öket.
Klassz lenne, ha legalább az adott csúcsok nevével felcímkézett élőképet el lehetne menteni, (kvázi fotózni), de sajnos ilyen funkció nem áll rendelkezésre.

Ez az alkalmazás tehát inkább jópofa és ötletes, mint hasznos alkalmazás. Ennek ellenére nem bírtam visszafogni magam, hogy a Dolomitokban a borzalmas adatroaming díjak mellett ne próbáljam ki...