Wadi Rum

Az őszi éjszaka gyorsan ráborult a sivatagra, ez nyugtalanná tesz. Az oldalsó ablakokon feszülten bámulok ki a feketeségbe, egy útjelző táblára várva, hogy megtudjam mennyire vagyunk a határtól. A busz még órákkal ezelőtt robbant le. Nem tudom, mennyi időt tölthettünk céltalanul kószálva a Holt-tenger kiszáradt partján, mire megérkezett a váltás, ami  továbbvitt. Nincs már sok időnk, ha nem érünk be időben, a határt estére bezárják. Pár percünk maradt. Az utolsó métereket gyalog tesszük meg, épp időben. Úgy érzem, mintha valami inverz célszalagot tépnék át ahogy aznap utolsóként átlépem a határt, unott határőrök, és a körénk gyűlő taxisofőrök gyűrűjében. Sikerült. Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy pár perccel később az ismeretlen éjszakában suhanunk tovább. Halvány fekete sziluettek kezdenek fölénk nőni, ahogy a főútról lekanyarodva Rum falu felé tartunk, aminek a szélén verünk tábort.

A müezzin énekére a Jebel Rum keleti falának tömbje visszhanggal felel. Az erősítők és sziklák kánonja az állatok nyüzsgésével összeérve olyan  kakofóniává válik, ami a hajnali derengésben mintha meglebegtetné a falut. Aztán a fények beérnek. A szürke derengésből a falak, percek alatt barnává, téglavörössé, aztán élénk narancsszínűvé válnak. Ahogy a nap felbukik a Jebel um Ishrin tömbje fölött, a sziklák elnyerik nappali sárgásbarna színüket.

Átvágunk a falu szélén a Kharazeh kanyon irányába. A nyájat őrző kutyák morogva követnek, terelnek minél messzebb az állatoktól. A kemping beduin gondnoka két apró fehér gránit tömböt mutatott,hogy a masszívum alapjára ott a legkönnyebb felmászni. A gránittömbökön felmászva, homokkő platón találjuk magunkat, körben hihetetlen sziklaalakzatok. A törékeny homokórákat, és peremeket óvatosan fogva, inkább nyitott reibungos fogásokon mászunk négykézláb egyre beljebb a hegy gyomrába, sikátorok labirintusában. Térképünk nincs, kőbabákat követünk, de pár óra után zsákutcába kerülünk. Nincs nálunk kötél, 10 -15 métert kellene egy beláthatatlan repedésben lefelé szólózni. Visszafordulva a környezet egészen máshogy néz ki, nehéz tájékozódni, nem találjuk azt a lemászást, amin feljöttünk. Az utat keresve elcsendesedünk, hangokat hallunk. Gyorsan lemászunk, és mások helyismeretét kihasználva megtaláljuk a hegyen átvezető utat.

A végtelennek tűnő sivatagon vágunk át megkerülve a Jebe Um Ishrin masszívumát. Roppant, soha meg nem mászott falak tornyosodnak fölénk. Órák múlva a kempingbe visszaérve a Jebel Rum falát kémlelem mászók után. A keleti falat csak délután lehet mászni, mikor árnyékába kerül.

A falak kemény vörös homokkőből állnak, mely lehetőséget biztosít repedés- és táblamászásra. Az utóbbihoz az út tökéletes ismerete szükséges, gyakorlatilag semmilyen biztosítási pontot nem lehet elhelyezni ezeken a szakaszokon. Néha-néha letört tömböket lehet meghurkolni, repedésekbe friendeket berakni. A bevágásokban, kéményekben visznek a könnyebb utak, ahol sok homokórát lehet megfűzni. De köztest itt is csak 10-15 méterenként lehet betenni, a nehéz részeket gyakorlatilag mindig át kell

 szólózni a földig esés kockázatával. Fúrt nittek egy-egy sportutat leszámítva csak a népszerű utak ereszkedő standjaiban vannak. 

Másnap a Nabbateus normálúton (II-III) túrázunk fel a Jebel Rum csúcsára. A kanyonok és a csúcsplató puha fehér hommokkő labirintusában eltévednénk, ezért kelletlenül, vezetőt fogadunk. Megpróbálom rábeszélni, hogy Keletről másszunk, apjáról elnevezett Hammad (V-VI) úton, melyben izgalmas felszökések színesítenék a könnyű mászást, de nem hajlandó minket azon az úton vezetni, melyet apja mezítláb szólózott annak idején. Inkább sportmászásra ajánl fel nekünk a felszerelést, de inkább a hegyen barangolok. A kelet-nyugati traverz így a legkönnyebb megmászása a hegynek. Néhol- egy egy kitettebb reibungosabb betéttel, egy-két  rövid, kéményecskével, de a kötél végig a zsákban marad. Kénytelen vagyok félretenni a mászó ambícióimat. Ahhoz, hogy itt valakinek babér teremjen, rengeteg nagyfalas trad és homokkő mászó tapasztalatra van szükség, nagyon sok slószra, és még több helyismeretre. Hibázásnak helye nincs. A táborba visszaérve egy osztrák hegyivezető keserűen meséli, hogy bokáját szegte esés közben, a mászótúrának ezennel vége. 

A miénknek is. Kirázom a homokot a sátorból, összepakolok. Csak ízelítőt kaptunk ezeknek a hatalmas homokkőfalaknak a varázsából, a sivatagból, a beduin életmódból, akik a falut és a környéken szétszórt sátrakat lakják. A fuvaromra várva ülök az út szélén, nézem, ahogy homályba borulnak a falak. Azon gondolkozom itt tudnék-e maradni hosszabb időre, kitanulni a repedésmászást, lélekben megerősödni a biztosíthatatlan szakaszok átmászáshoz. 

A leghosszabb nap a Hochschwabon

Még a szezon elején járunk, de tervek bőven maradtak tavalyról, amik (jó) idő hiányában nem valósultak meg. Tavalyi alpesi "Genusskletterei" élményeink után idén is egy hosszabb, könnyebb, kifejezetten jól biztosítathó és nagyon élvezetes úttal kezdtünk.

A Hochschwab hegységben rengeteg sportosan nittelt, hosszú mászóút várt minket. Alig tudtunk választani, mit másszunk, végül a szezon további részére tervezett projektek hosszúsága miatt olyan utat kerestünk, amin tesztelhettük az állóképességünket. Élvezeti mászásra készültünk, még nem sejtettük, hogy a beszállás előtt komoly pszichés terhelés fog érni minket...

Kék pöttyök a beszállásig

A Hochschwab csúcs mellett található a G'hacktstein 2189 méter magas tömbje bástyaként magasodik a Trawiestal  fölé a Hochschwab csúcsa és a Zagelkogel között.

Két hosszabb mászóút is vezet a csúcsra. Az egyik a Glückskind (5c, 600 méter, 16 kh) a könnyebb, de hosszabb út, a másik a Plüschkuckenparade (6a, 390 méter 12 kh). Mi az előbbit választottuk, hogy szokjuk a hosszabb utakat.

Már a beszálláshoz vezető túra is lélegzetelállító. Az 1800-2200 méter közötti csúcsok, a völgyből toronyként nőnek fölénk a Hochschwab fennsík innen ezeket a tornyokat összekötő várfalként tetszenek.
A Bodenbauer vendégháztól a 839-es úton a Hochschwab irányába haladva másfél óra gyaloglás után a Trawies-völgy kiszélesedik, és balra megjelenik előttünk a G'hackte tömbje.

A Zagelkaron keresztül a fekete pöttyöket követve (törpefenyvest kikerülve), a beszállásig, a mászóút kékkel jelölve.

A beszállás eléréséhez itt balra kell fordulni és egy leszakadáson felgyalogolni. A végzetünk itt ért el minket.
Túl korán kanyarodtunk le balra a jelzett ösvényről és másztunk fel a Zagelkar meredek, sziklás és füves lejtőjén. Alulról nem láthattuk, de mikor felértünk egy végeláthatatlan törpefenyves vett körül minket. Vissza már nem tudtunk (akartunk?) mászni, mert a meredek lejtőn a nedves fűcsomók nagyon csúszósak voltak, a sziklatömbök pedig lazák, ereszkedésre nem alkalmasak. Meg most komolyan, ki akar ereszkedéssel kezdeni egy napot, amikor épp ,hogy csak megpillantotta a beszállást. Egy darabig próbáltunk ösvényt vagy a törpefenyves szélét keresni, aztán kénytelenek voltunk elfogadni a tényt. Nincs más megoldás, át kell vágni.

Hirtelen visszatértek egy évvel ezelőtti emlékeim, mikor a Grosser Priel-ről lefele tévedtünk el már sötétben egy törpefenyves végeláthatatlan labirintusában és jutottunk a teljes kétségbeesés és lemondás határára...

A nemezisünk. A többiek itt a közepén járhatnak

Aki nem tévedt bele 2 méter magas törpefenyvesbe, annak nehéz érzékeltetni milyen érzés az ezen való átkelés. Talán pókhálóba ragadt rovarokra hasonlít ilyenkor az ember, ahogy tehetetlenül vergődik a beülőt, slószt és hátizsákot újra meg újra csapdába ejtő ágak között. Ahogy tudja, hogy minden lépésnél eltörhetnek alatta az alacsonyan szétterülő csúszós ágak, hogy aztán fogolyként akadhasson be a többibe.
Utat törni nehéz, egész testes munka, a visszacsapódó ágak előszeretettel támadják a lágy részeket a fejen és az ágyékon egyaránt. Miután átverekedtem magam a Zagelkar hófoltjairól figyeltem ahogy a többiek próbálják keresztülverekedni magukat.

Mozgó fenyőcsúcsok, néha elő-előbukkanó fejek és éktelen anyázás alapján lokalizáltam őket. A közepén voltak, 100 méterre a megváltást jelentő hófolt szélétől. 20 perc alatt sikerült is ezt a távot abszolválni, majd a végsőkig elgyötört mászótársaimnak megmutattam a Glückskind beszállását, mely 150 méterrel magasodott felénk egy havas törmeléklejtőn. (Ettől balrább és feljebb kezdődik a Plüschkuckenparade egy összetéveszthetetlen bevágásban.)

A beszállást valaki a 4-5 méter vastag hófolt és a sziklafal közötti folyosón érte el, én hófolton haladtam, majd a szélén 2 métert estem, és már meg is voltunk.

Egy nittfül csillant, megtaláltuk a beszállást. Az első 7 kötélhossz nem kifejezetten szép, sok füves és laza köves területen halad, óvatosan kell mászni, mert az összes kő melyet a kötelünkkel lehúzunk, biztosítóemberünk arcába megy.

Majd egy 120 méter hosszú széles fűcsíkon enyhén balra és föl haladva folytathatjuk utunkat. Itt könnyű eltévedni és belemászni a Plüschkückenparade (VI+) útba. Ha elérted a második sziklafalat és a második beszállásnál egy nagy karsztos üreget találsz, rossz helyen jársz (Plüschkuckenparade), menj 40 métert a sziklafal mellett még balra.

Traverz a táblán. Háttérben a Trawiestal

Ezután következnek az élvezetes kötélhosszak, amiért felgebődtünk idáig. Szép sima, pozitív táblákon táncolunk felfele pár kötélhosszon keresztül. A kulcshossz egy szép, kitett, de nagyon sűrűn nittelt traverz, amit VI-ra adnak. Innen egy rövid kötélhossz felfele, majd folytatódik a harántolás, de már könnyebb terepen.

A kiszállás már nincs messze, két (mozgó) sziklatömbök között vezető könnyű kötélhossz után fent vagyunk a G'hacktstein füves csúcsán. Gyönyörű körpanoráma, a Hochschwab déli fala velünk egy vonalban, délre nézve a Trawies völgy sziklaormai. Ha valakinek még van ereje, eltúrázhat a Hochschwab csúcsára (kb 45 perc), de a lemenet innen még hosszú, a G'hackte tömbje mellet haladó azonos nevű láncos úton le a Trawies nyeregbe, és onnan vissza a 839-es úton a parkolóba, ez újabb 3 órát vesz igénybe. A végsőkig elcsigázottak a G'hackte és a Hochschwab között található Fleischer kényszerbivakban is meghúzhatják magukat.

Szép hosszú nap volt, másnapi 10+ kötélhosszas terveinknek a 4.5 km hosszú 1000 méter szintes séta a beszállásig, a 600 méter mászás, majd az 1300 méter szint, 6 km hosszú lemenet betett. Az önismeret teljes hiányára utalt már megint, hogy 300 méternél hosszabb utat néztünk ki másnapra. Fekve jobb volt.

Topo itt. Friend, ék nem kell, ahol szükséges, az út szépen van nittelve, hosszú expresszek viszont jól jöhetnek.

Beszállás koordinátái: N 47.607520  E 15.133746

Fotók: Badics István

Orsi a csúcson

Hochschwab déli fala már árnyékban

Großer Priel déli gerinc a Stellán keresztül

Genußkletterei. Élménymászás. Így nevezik németül a könnyebb (UIAA III-VI), de lélegzetelállító szépségű több kötélhosszas (főként) sportmászó utakat. Ezekre a túrákra csábítják mászók barátaikat, ha meg akarják szerettetni a sziklamászást velük. A Stella (V-) pont ilyen út.

Szőkített lovak

Régebb óta porosodott egy egy Totes Gebirge turistatérkép otthon. Még korábban vettem, amikor klettersteig túrát terveztünk a Grosser Priel csúcsára. Időközben azonban elvesztettük érdeklődésünket a via ferraták iránt, így a csúcs is kikerült a pixisből. Amikor a hegységet kettészelő A9-esen hajtottunk keresztül, újból és újból ámulatba ejtettek az égbe nyúló fehér mészkőcsúcsok, mint a kalapos sofőrök, teljesen a kormányra fekve hajoltam előre, hogy minél többet láthassak belőlük a völgyben futó autópályáról. A pünkösdi hosszú hétvégén aztán végül a változékony idő a magashegyi osztrák alternatívák közül csak ezt hagyta nyitva.

A hétvégét a Hohe Wandon kezdtük. Batkával és Zolival másztunk egy bemelegítő sportutat, aztán továbbindultunk a Totes Gebirge irányába. este hét körül Hinterstoder utolsó parkolójából, a Johannishoftól indultunk a Prielschutzhausba.  A 201-es turistaút alpesi legelőkön, vízesések mellett és sűrű erdőn keresztül vezet a házba. A már-már giccsbehajló alpesi idilleket a szürkület első halvány jelei és a közel 30 kilós zsákom kompenzálták. (Bár van teherlift a házba, kicsit szerettem volna az Elbruszra fejben és vállban gyúrni a hátizsákcipeléssel, ezért szívattam magam ennyi cuccal). Szépen besötétedett, mire elértük a házat, a meleg konyháról is lecsúsztunk már, így sörrel voltam kénytelen jutalmazni magam.

Grosser Priel és a déli gerinc

 Másnap 6.30-kor sikerült kelünk, ami khmm... lássuk be egy ilyen hosszú túrához nem igazán korai. A cuccok összerendezése után elindultunk felfele a Spitzmauer és a Grosser Priel irányába vezető úton, amiről jobbra, a Kühkar hómezőinek irányába kanyarodtunk. Nem kevés embert láttunk, aki Kühkar maradék 800-1000 méteres hómezőjéért cipelte  fel a túrasí felszerelését, hogy pár száz méter szintet csúszhasson. Eszembe jutott, hogy pár héttel azelőtt miként hagyott le minket az összes tiroli túrasível a Venedigeren. Mindegy, hogy idősek, vagy túlsúlyosak voltak, esélyünk sem volt a tempót tartani velük. Itt megértettem, hogy nem csak a hegyen töltött órák számának különbségéről van szó. Amikor nekem már rég a sziklamászáson jár az eszem, eszem ágában sincs felcsatolni, ők még mindig a megmaradt kásás havon edzik magukat. (Aztán, amikor ez elfogy irány a gleccser). Mi is hágóvasat csatoltunk, így kaptattunk fel a Kühkar derekáig, ahol jobbra fordultunk, mert már láttuk a Déli-gerinc útjának jellegzetes bevágását, ami az út kezdetét jelöli.

A beszállásnál (kb. 9 órakor) meredek havon pipiskedtünk, hogy hágóvasról mászócipőre válthassunk. Előttünk egy 4 kötélpartiból álló excelsioros csapat volt, úgyhogy hiába is siettünk volna. A Stella első kötélhosszát egyébként több variánsban is meg lehet tenni. Épp foglalt volt mindkettő, mikor egy 60 év körüli házaspár is megjelent a beszállásnál, majd mivel látták, a "tömeget", úgy döntöttek, hogy inkább biztosítás nélkül, szólózva teszik meg az első 5 kötélhosszt. Nem hiába, az évek meg a rutin... Mi inkább megvártuk a többieket, a jobb oldali variáns wasserrillés beszállása nagyon élvezetesnek tűnt. Az is volt, miután már nem volt vizes a talpam...

Balra a kémény, ami majdnem bevágás

Toronyról le, toronyra fel

Második kötélhossz még klasszabb volt. Egy reibungos szakasz következett. Egyensúlyozós lassú tánc a következő standhoz. Szerencsére az út építői dupla standokat fúrtak az út elejére, így nem volt tumultus. A következő könnyű kötélhosszokból némi követ rúgtak ránk, ekkor azért nem bántam, hogy mi nem szólózunk. 5 kötélhossz után, fél 12-kor kiértünk a gerincre. Innen még nyolc további kötélhossz következett. Ezek nagyrészt könnyű, de kicsit laza terepen vezettek, ahol oda kell figyelni, hogy a fogás-lépés elég stabil-e. Közteseknek néha el lehet helyezni egy-egy hevedert a köveken. Két helyen vannak szögek a falban, itt saját ékeket, is érdemes lehet bepakolni azért. A nyolcadik kötélhosszban egy felszökésnél, és a 12.-ben a kéménynél. Ez a legtrükkösebb része az útnak, aki mászócipő nélkül volt, azoknak okozott némi fejtörést. Ezután viszont már technikailag semmi nehézség nincs a csúcsig, sőt még klettersteig drót is vezet a maradék pár száz méteren.
De a drót még hó alatt volt, és mivel itt még nem akartunk cipőt cserélni, inkább a gerincen egyensúlyozás helyett alulról kerültük a havat.


A csúcsra eléggé eléhezve érünk fel, és már megint elég későn ahhoz, hogy tudjuk, nem fogunk sötétedésig visszaérni a házba. A lemeneti úgy egyébként könnyű, de szép túra a csúcsra vezető széles vállon. Már értem, miért hívják "totes", azaz halott hegynek. Nagyon kevés a vegetáció, szürke, holdbéli tájon járunk, amit lassan megpirít, a lemenő nap. Hirtelen bevillan egy keserves éjszakai ereszkedés az Anica Kukról, de elhessegetem az emlékfoszlányt. A Kühkar hómezejére rövid ,dróttal biztosított szakaszokon ereszkedünk le. Ilyenkor kellene az előre elhelyezett sífelszerelésbe felcsatolni. Ez az álomkép megint csak nem visz közelebb a még két órányira lévő házhoz.

Magic hour. Így nevezik a szürkület előtt lévő rövid időszakot, amikor a megváltozott fényviszonyok miatt mindennek kiélesedik a kontúrja, az ég már mélykéken vibrál, a fák besötétednek, mindennek lágy, bársonyos mélysége van. Az ember szívében ez a pár perc ágyaz meg az éjszakának. De nem a miénknek, akik még mindig a hómezőn haladunk lefelé. Aztán egyszer csak zsákutcába érünk. A hónyelv bezárul, és mindenhol sűrű vállig érő cirbolyafenyők vesznek körül.
Mér félhomály van, nincs az az isten, hogy 12 óra fel-és lemászás után, újra felfelé menjek vissza a hómezőn. Gyér ösvényt vélek felfedezni, ezen indulunk el. De hamar csapdává válik a fenyves, a haladás szinte lehetetlen, a rugalmas ágak állandóan a szemünkbe, még rosszabb, a lábunk közé vágnak. Teljesen átláthatatlan az egész, ráadásul már erősen szürkül. A legijesztőbb benne, hogy nem tudod, hogy a következő fenyőn átküzdve magad, nem esel-e egy szakadékba. Teljes dezorientáltság uralkodik el rajtunk. Egy pár méteres tisztásra kiérve eljátszom egy izofóliás bivakolás gondolatával. Mega szívásnak tűnik, úgyhogy tovább indulunk. Egy ág annyira visszacsap a bal szemembe, hogy pár percig nem látok vele. Aztán a terep hirtelen lejt, leesek pár méterrel lejjebb, de az ágak megfognak. Elkeseredés kúszik a szívembe, de aztán a rezignáltság elcsendesíti a belső vinnyogást. Újra felállok, és 50 méter gebődés után deus ex machina kint vagyuk a 260-as ösvényen, látom a Prielschutzhaust. Szinte el sem hiszem. Fél óra túra után helyet foglalok az asztalnál, és 15 perc leforgása alatt elfogyasztott 1 korsó radler 2 korsó sör, 1 Zirbenschnaps (revansként a k**** fenyőknek) és 2 cigi visszahoz az élők sorába. A konyhát persze megint lekéssük, de a magyar szakács megment nekünk egy elfogyaszthatatlanul nagy tál levest. A többi magyar mászóval sztorizgatunk kicsit. Majd jóval Hüttenruhe után ájulunk be az ágyba, hogy másnap megmásszuk a Brotfall délkeleti gerincét. Aha. Persze...

A gerinctúra útvonala

Topo

Elbrusz

Az Elbrusz technikailag könnyű normálútjai miatt népszerű "beugró" 5000-es hegynek számít a magyar hegymászók, magashegyi túrázók között. De Nyugatról is sok alpinistát vonz a hegy, ennek oka pedig nem más, mint, hogy beletartozik a Seven Summitsba, azaz az adott kontinens legmagasabb csúcsaként tartják számon. (Nem, a Mont Blanc az Alpok legmagasabb pontja). Nem utolsó szempont pedig, hogy Délről és Északról a hegy óriási hamvas női mellekre emlékeztető formája. Alpesi szárnypróbálgatásaink színhelyéül így az Elbrusz jól kitaposott déli normálútját választottuk.

Saját serpád vagy

A szokásostól eltérően hosszabb szubjektív leírása következik a túrának. Ha nem érdekelnek az élménybeszámoló részletei, csak szeretnéd megszervezni a saját Elbrusz túrádat, görgess le a cikk aljára.

Utazási és hegymászási koncepciónk alapvetően a költségek minimalizálása volt. Persze így a kultúrsokk kockázata is megnőtt. Nem beszélve arról, ha egyébként is nyelvi nehézségekkel küzdöttünk (6-8 orosz kifejezésből álló szókincs), ami elég karcsúnak tűnt. Az oroszok természetesen nem beszélnek más nyelveken, neked kell az ő országukban az ő nyelvükön értened és beszélned.

Az első misszió tehát a Baksan völgy végében található Cheget sífalucskába való eljutás. Ha nagyon szűk a büdzsé, akkor ezt nagyjából egy nap alatt meg lehet tenni tömegközlekedve is, de nekünk inkább egy nap reptéri késés miatt az idő rövidsége miatt kellett aggódnunk, így a gyorsabb de drágább taxizást választottuk.

-1. és 0. nap: Vadkelet
Mineralnye Vody repterére érkezve, a fogadó terminálon 3-4 taxitársaság kínál előre fizetős taxikat, Chegetig nagyjából 3500 rubelért. De... mivel már kijöttünk a terminálról, (és egy estét reptér mellett található szállóban töltöttünk, ahol az utolsó festés-tatarozás 1962-ben volt) a reptéri alkalmazott hölgy nem engedett már vissza (???), így taxis hiénák karmaiba kerültünk.

Be fog férni

Az ártárgyalásban mindig segítségünkre volt az állandó felszerelésünk, jegyzetfüzet, toll, és a varásszó: Szkokó? (Mennyi?), majd a jegyzetfüzet átnyújtása következett, amire emberünk felvéshette első ajánlatát, hogy mi is értsük, aztán az alkudozás papíron folyt tovább (Áldom az eget, hogy legalább ugyanazokat az arab számokat használjuk).

Végül megállapodtunk örmény taxisunkkal, hogy kicsivel a korrekt ár felett elvisz minket a 160 km-re lévő faluba. Barátunk nagyon jóindulatúnak tűnt elsőre, de valahogy teli arany fogsorának csillogó mosolya azt súgta ,hogy valami nem teljesen oké. (Minden 30 feletti embernek legalább fogsorának a fele arany pótlásból van, elsőre nagyon fura, hogy a nemzeti startégiai aranytartalék jelentős részét az emberek a szájukban hordják.)

Majd a legvadabb magyar Suzuki Wagon R+-os reklámokat felülmúlva, amiben bemutatják, hogy hogy fér el egy 300 literes csomagtérben, 2 faház és három horgászfelszerelés és 4db 80 kilós ponty, plusz az öt fős család, a sofőrünk egy Lada Samarába pakolt be 4 db átlagosan 185 centis embert 70 literes zsákokkal. Pár kilométer megtétele után a Samarából áthelyezésre kerültünk egy 20 éves Audi 80-asba egy másik sofőrrel. Nem tetszett a dolog, éreztem, hogy erre még rá kell fizetnünk, mert az út nagy része még hátra van.  Mad Maxim a 100 km alatt kb 16-szor mutatta meg, hogy kell kanyarban záróvonalnál úgy előzni, hogy a szembe sávban szabályosan haladó autókat a murvás leállósávba kényszerítsük. Az anyósülésről végignézve ezt az őrületet, sokat gondoltam a családomra és átgondoltam a jövőmet és az életemet is párszor.

Az orosz területet elhagyva a Kabard-Balkár Köztársaság területén folyt tovább autós ámokfutásunk. Itt útzárak, páncélos járművek, símaszkos kalasnyikovos határőrök és közepes méretű tehéncsordák között szlalomoztunk a kétsávos úton 120-szal.

Ha éppen nem a méltán híres orosz forgalomtól rettegtem, és annak legveszélyesebb elemétől, saját magunktól, megpróbáltam a tájat figyelni. A Baksan völgy lassan záródott körbe körülöttünk. A zöldellő völgyet, hatalmas függőleges és teraszos gránitfalak vették körbe egyre szűkebbé téve azt, egészen addig míg el nem értük a tulajdonképpeni északi Kaukázus hegyeit. A hagymakupolás templomokat felváltották a földszintes apró mecsetek. A gleccserek táplálta Baksan folyót többször keresztezve hajtottunk át elhagyatott rozsdaette gyárak mellett. A fantasztikus alpesi látképbe időnként 10 emeletes omladozó panelházak és állandóan hatalmas villanyoszlopok kerültek. És bár az Alpokat járva ezek az elemek bántóan tájidegennek tűnnének, úgy éreztem, itt valahogy ez a "természet" része, ez Oroszország, ahol a kicsire nem adnak, és valószínűleg furcsán néztek volna rám, ha megpróbáltam volna elmagyarázni miért tájidegen egy ZIL a folyóban. Lassan elfogott az az izgalommal vegyes érzés, hogy nagyon máshol vagyunk, ez a legszéle annak a világnak, amit Európának hívunk még.

A taxizás végén az előre megjósolható kis extra üvöltözés és pénz kifizetése után felkerestük az adminisztratív és regisztrációs támogatást nyújtó iroda képviselőjét, aki hibátlan angolsággal segített elintézni a hiányzó felszerelést (sátor, jégcsákány, gázfőző stb.) Nevét imáimba foglalom... Megnéztük a 3 napos időjárás előrejelzést 5600-ra, majd eltettük magunkat estére Cheget sífalucskában, ahonnan télen a grúz határ közeli sípályák indulnak.

1. nap: Emberek akik gyalog másznak hegyet
Másnap 25 kilós zsákjainkkal  gyalog sétáltunk át Azau felvonóállomáshoz, ami tulajdonképpen az Elbrusz lába, ahova nem ér már le a gleccser. Innen a csomagjainkat a felvonóra tettük, és gyalog indultunk fel a sípályákon a 3500 méteren található MIR állomásig, melynek semmi köze az orosz űrhajózáshoz, hanem a felvonóépületek teteje, illetve parkoló a ratrakok számára. Felvonó? Ratrakok? Igen, az Elbruszra 2350 méteren kezdődő felvonóállomástól 3500-ig kabinos lifttel, onnan 4690 m-ig pedig ratrakkal fel lehet jutni. Ami meglepő, hogy nem csak a turisták használják, de az Elbrusz csúcstámadóinak 80-90%-a is igénybe veszi ezeket. Eléggé meglepődtem ezen, de úgy látszik, sok embernek a hegymászás kizárólag a csúcsról szól. Akklimatizációs okokból inkább a gyaloglást választottuk, tábort este miután levonultak a magukat MIR állomás szemetes környezetében, de fantasztikus kaukázusi főgerinccel fotózó turisták, a felvonoház posztapokaliptikus trash zombihorror környezetében vertük fel. Éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy a teljes tejködben és sötétségben beindítják a felvonót, melynek fémszerkezete az ingaórákhoz hasonló bajlós 100 decibeles ütemes koppanásokkal jelezte, hogy valakik közelednek. A horrorfilmbe illő díszletek és az épületben található köd miatt is kissé gyerekesen pánikolni kezdtünk, lelki szemeink előtt felvillant, ahogy hálózsákjainkban fekve cipőznek a katonák, mert betörtünk a felvonóházba bivakolni. De csak két ratrakos srác jött fel, hogy a hajnali háromkor induló csúcstámadásra felszállítsa 4600-ig az "alpinistákat".

2. nap. Hómezőn

Garabashi állomás

A gleccser 3800-on kezdődik, a Garabashi, vagy angol nyelven a Barrels Hut hordómenedékei felett. Itt mutatja meg magát először a két csúcs teljes nagyságában. Ekkor láttuk meg, hogy a helyenként több, mint száz méter vastag minden irányba leszakadó hasadékos gleccserek között egyenesen és simán felfelé kaptató normálutat teljes hosszában. A hegy ikercsúcsai egyre közelebbről emelkedtek fölénk, elkezdtük érezni milyen hatalmas is valójában. De a könnyű hómezők miatt lágy óriásnak tűnt csupán, aki egészen máshogy támad. Nap végére 4000 méter körüli Priut 11-es tábor romjaihoz érkeztünk, ahol kialakítottuk a második bivakunkat. Sajnos itt elveszítettük Mirkót, aki erős napszúrása miatt belázasodott, és úgy döntött levonul a hegyről. A többiek főztek, én még tettem egy akklimatizációs sétát 4300-ig a kásás olvadó úton, majd befeküdtem Hotel Tetanusznak elkeresztelt fedett, de behavazott bivakomba, egy elhagyatott menedékház félig összedőlt alagsorában.

3. nap. Határok feszegetése
A hivatalos akklimatizációs stratégia szerint 3000 és 4000 méter között kell tartani egy akklimatizációs napot, amikor két éjszakát ugyanazon a szinten kell bivakolni. Azonban sms-en keresztül értesítést kaptunk, hogy pár napon belül betör a rossz idő, és maximum 2 napunk van arra még, hogy elérjük a csúcsot. Az általános közérzete és étvágya mindhármunknak jó volt, úgy döntöttünk, hogy feltoljuk a tábort a csúcstámadó magasságba a Pastuhov sziklákig 4690-re (majdnem idáig jönnek a ratrakok). Ide érve elkezdtük érezni az AMS enyhe tüneteit, tehát megálltunk, tábort vertünk. Pár óra múlva elmúlt a fejfájás és az émelygés, és abban maradtunk, hogy másnap megpróbálhatjuk a csúcsot, ha pedig bármilyen AMS tünetet észlelünk, visszafordulunk, és gyakorlatilag a napot a kötelező 4000 és 5000 méter között eltöntendő akklimatizációs napnak tudjuk be.

4. nap: Csúcstámadás
4600-on szar aludni. Pláne, ha a sátrad kicsi, és nem nagyon tudsz egyenes felszínt kialakítani, találni, és egyfolytában rácsúszol a mászótársadra álmodban. Szóval nem aludtam valami jól... Hajnali háromkor hágóvasak karmoló hangjára és az orosz guide-ok jellegzetes akcentusú angol buzdítására ébredtem. Megpróbáljuk. Nándinak nem volt még jó az akklimatizációja, fájt a feje, ezért ő a táborunkban maradt, és Gáborral ketten indultunk neki fejlámpáink fényénél a csúcsnak. Mivel zabszem volt a seggemben, valahogy muszáj volt fékeznünk magunkat, hogy tartalékoljuk az erőt, beálltunk a leglassabb parti mögé, és vánszorogva követtük őket egy óra hosszat.

Traverz a nyereg előtt

4700-ig a hegy egy 1-es nehézségű sítúra út, nincsen meredekebb emelkedő 25-30 foknál. 4800-on azonban elkezdődik egy keserves 45-55 fokos szakasz (3-as nehézségű sítúra), ahol a keleti kúpon haladunk meredeken kaptatva 5300 méterig, majd egy hosszabb traverz után (1-es nehézség) a két csúcsot elválasztó széles nyeregbe értünk. Itt egy guide, aki itt fordította vissza a csapatát szólt, hogy a legelső csúcsraérővel egyidőben vissza kell fordulnunk, mert az idő el fog romlani. És csakugyan, a nyereg körül lassan gomolyogni kezdtek a felhők. Belehúztam, és hamar azt vettem észre, hogy beértem a legelső partit, és a csúcs alatt én taposom a friss hóban a nyomot. Persze hamar rájöttem, hogy nekem ezért egyáltalán nem fizet senki, úgyhogy visszapasszoltam a nemes feladatot a guidenak, beállva ő és hullafáradt koreai kuncsaftjai közé.

Felhős öröm

A csúcsra 11-re Gábor is felért, nagy mosoly, pacsi, fotó. De indulnunk kellett, egyre jobban felhősödött a hegy körül, az elmúlt napokban pedig kifigyeltük, hogyan húzódnak a fekete területek felett kialakuló gomolyfelhők délután a gleccser felé, ami felett hirtelen lehűlve erősen havazni kezdenek. Másrészt a csúcseufória elmúltával az AMS enyhe tünetei erősödni kezdtek, a szúró fejfájás elől egy menekvés volt: lefele. Erősen sárgultam az irigységtől amikor az amerikai síalpinisták bekattintották a Dynafit kötéseket és elsiklottak mellettem. Sebaj, a nyereg és a traverz után bemutattuk a kelet-európai alpinisták klasszikus lejöveteli módját, a seggelést. Mivel ez a jármód az oroszoknál is dívik, egész seggelő csúszdapályák voltak már kialakítva, ahonnan a kicsúszás veszélye nélkül lehetett gyorsan lejutni a hegyről... Na igen, egy léccel azért klasszabb lett volna...

Délután kettőre visszaértünk a táborba, ahol Nándi frissen, fitten várt minket, megbeszéltük, hogy másnap ő is csúcsot támad egy csoporttal majd, mi pedig megvárjuk, ahogy ő is aznap a táborban pihent. De az időjárás másképp döntött...

5. nap: Vihar, menekülés és áhitat

A Dongozorum és a Nakra Tau

Hullafáradtan pihegtem a sátrunkban, amire este 9.30 körül ráborult az éjszaka. Előtte már erősen felhősödött, később havazni kezdett. A folyamatos hóesés miatt állandóan le kellett ütögetnünk belülről a sátorról a havat. De az a 40 centi hó ami esett megvédett minket a kinti fagyos hidegtől. Később erős elektromos vihar vette kezdetét. A légnyomás ingadozott, az akklimatizációm mintha eltűnt volna, az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy iszonyatosan fáj a fejünk, szédülünk. Megnéztem a GPS-t, 70 méterrel félrekalibrált a vihar előtti állapothoz képest. Erősen változott a légnyomás... Hosszú vakuszerű villanások láttam, azt hittem kint villámlik, de nem hallottam a dörgést egyáltalán. Majd a sátron belül kezdett el apróbb kisülésekben szikrázni a levegő a sátorrudak környékén... Ez már a legkevésbé sem volt szimpatikus, de az éjszaka közepén egy hóviharban nem tudtunk levonulni a hegyről. A Pastuhov szikláknál pedig nincsen semmi fedezék a villámok elől, csak egy tákolt villámhárító, tőlünk 20 méterre. Bíztunk benne erősen. Az éjjeli agónia alatt Nándi is feladta a másnapi csúcstámadás terveit, az extra fél méter hóban 2,5 kilométeren és 1000 méter szinten keresztül sok lett volna, ráadásul neki is újra rosszabbodottak hegyibetegségi tünetek a vihar alatt. Másnap hajnalban egy hosszú lázálomhoz hasonló 8 órás vergődés után kikászálódtunk a sátorból iszonyatos fejfájás közepette. Kidugni a fejem a North Face expedíciós sátraink feszített bejáratainak a nyílásán olyan volt mint megszületni... Fájt, de már jó volt kint. A hegy felhőbe borult, lassan megpróbáltunk minél kevesebb fejmozdulattal havat olvasztani.

A legszigorúbb hegy: Ushba

Miután kiástuk a sátrainkat, összepakoltunk a köd szétoszlott és megjelent előttünk egy másik hegy. Sehol senki, a ratrakok nem zúgtak, a guideok nem hajtották a kuncsaftjaikat a hegyre fel. Csak mi voltunk a hegyen a teljesen süket csöndben a friss fél méter hóban térdelve, hátunkon a zsákjainkkal. Előtűnt a felhők közül a Kaukázus főgerince. A Dongozorum roppant északi fala, a Nakratau és az Ushba néma ősi tanúkként néztek ránk. Leestek hátunkról a zsákok, és megálltunk, földbe gyökerezett a lábunk. Előttünk meredtek ezek a roppant hegyek pont úgy, ahogy 10.000, vagy 100.000 évvel ezelőtt. Állnak mozdulatlan az idők végezetéig, ahogy a felhők kavarognak közöttük. Nem tudtunk tovább indulni, csak álltunk a csendben majd egy óráig, néztük őket, és ők minket, ezeket az apró lényeket, akik beléptek ebbe a felső övezetbe, ahova senki nem tartozik, csak ők. Ez a kép azt hiszem, örökre beleégett az emlékezetembe.

Tájékozódás: 
A déli normálút a leg magától értetődőbb felmenetek közé tartozik, mégis sok haláleset történik minden évben, melynek fő oka az eltévedés és gleccserhasadékba esés, kicsúszás. Ez akkor következik be, ha felhőbe borul a hegy, és a gleccseren állva a mászó teljes "white-out-ba" kerül és képtelen tájékozódni. Ha nem vezetővel mentek mindenképp vigyetek GPS-t magatokkal, hogy szükség esetén trackbackkel biztonságosan vissza tudjatok fordulni. Nemsokára megosztom a saját trackemet is, addig is az alábbi  Garmin track jól használható a Garabashi állomástól felfele.

Időjárás:
A másik fő objektív veszély a hegyen természetesen a rossz idő... Megpróbáltuk kitalálni, hogy működik a lokális időjárás a hegyen, ezek a tapasztalatok azonban kizárólag a nyári körülményekre érvényesek. Úgy láttuk, hogy szép időben az Elbrusz óriási gleccserei körüli fekete hegyoldalakban késő délelőtt erős feláramlás kezdődik, mely dél körül elkezd gomolyfelhőkké alakulni. Ekkor a gleccser fehér területei felett még teljesen tiszta az idő, de a délután folyamán ezek a konvekciós folyamatok szépen felhőbe borítják először a 3-4000 közötti részeket, majd késő délután csapadék ,esetleg zivatar következik 4000-5000 között is. A csúcs akár ekkor is a felhők felett lehet, de ekkorra már mindenképp bivakba, menedékbe kell húzódni.

A Mountain forecastnak van részletes időjárás előrejelzése az Elbruszról, mely többé-kevésbé pontos és megbízhatónak tűnt. Állítsatok rá valakit itthon, hogy rendszeresen nézze a linket, és küldje el nektek sms-ben a híreket.

Szervezés, költségek, hogyan jöjjünk ki olcsóbban?

Oroszországba szervezni hegymászó túrát eggyel bonyolultabb, mint kiugrani az Alpokba mászni. Mindazonáltal, ha birtokában vagy a szükséges hegymászó ismereteknek, és megfelelően tudsz tájékozódni a hegyen, akkor miért fizetnél egy magyar túraszervező cégnek 130-150 ezer forintot a vezetésért? Ők is minden bizonnyal ugyanazzal a supportot biztosító orosz irodával intéztetik az ügyes-bajos dolgokat, engedélyeket, akiket te is személyesen megkereshetsz angol nyelven. 5-6 email megírásával 100.000 forintot gyorsan megspórolhatsz...

Ami kelleni fog tehát: 

• Orosz vízum (szükséges iratok) 

• A vízumhoz szükséges előre a repülő-, vagy vonatjegy! (Ez megnehezíti azoknak a dolgát, akik vonattal akarnának kimenni)

•  Biztosítás: OEAV nem elég, csak magyar és angol nyelvű kivonatot fogadnak el! Az elfogadott biztosítók listája itt. 

• Meghívólevél: lásd
  alább

•  Nemzeti Park belépő az Elbruszra 

• OVIR regisztráció
• Oroszországban hivatalosan igazolni kell, hogy ottartózkodásod alatt hol szállsz meg. Mivel sátrazol, vagy a menedékházakban vagy, ez problémás, mivel ezek természetesen nem hivatalos  turisztikai egységek, ebben is egy szálloda, vagy iroda segítségét kell kérni.

• Határengedély 
• Az Elbrusz csúcsmászáshoz nem szükséges, de ha a Cheget és Dongozrum környékén akarsz túrázni, ezt is be kell szerezned az érkezésed előtt két hónappal

Huhh kemény bürokratikus körök, amitől Schengen óta eléggé elszoktunk. Saját szervezésben, ha nem vagy perfekt orosz és nincsenek jó kapcsolataid az orosz hatóságokkal, mindenképp külső supportra van szükséged. Szerencsére van egy iroda, aki pontosan ezeknek a bürokratikus akadályoknak elhárítására szakosodott, és viszonylag kevés pénzért nyújtanak minőségi szolgáltatást, és nem utolsó sorban jól beszélnek angolul.

A Pilgrim Tours Elbrus Lite Package kifejezetten a külföldi túraszervező cégek és önálló szervezőknek lett kitalálva. A befizetett 4900 rubelért a vízumhoz szükséges meghívólevelet kiállítják, így nem kell az itthoni erősen lehúzós orosz utazási specialista irodákkal intézkedni az ügyben. 

Jó tapasztalataink miatt mindenképp őket ajánlanám, nagyon megkönnyítették a dolgunkat, és sokat segítettek:

Amint kiértél Chegetbe, a helyi képviselőjükkel találkozol, aki mindenben eligazít és személyesen elkísér pénzt váltani, felszerelést bérelni, és fordít minden helyzetben oroszról angolra.
Regisztrál a helyi hegyimentő szolgálatnál, és ha para van, (térerő van a déli normálúton, sms-t lehet nekik írni), hívja a mentőket.
Vicces, de ha megmásztad a csúcsot, egy laminált oklevelet is kiállítanak, ezen nagyon jót mulattunk.
Illetve az árban benne van, hogy egy éjszakát ingyen eltölthetsz egy fullos síszállóban, félpanzióval, amit egy hét gleccseren alvás után biztos, hogy nem akarsz kihagyni.

Tehát akkor mennyi az annyi?

A "kötelező" költségek:
Repjegy: 110.000 Ft (turista osztály, rugalmatlan, nem változtatható időponttal)
Turista vízum: 11.000 Ft , ha magadnak intézed az orosz követségen
Elbrus Lite Package: engedélyek, support és egy éjszaka félpanzióval: 4900 Rub, kb 37.000 Ft
Taxi Mineralnye Vody reptérről Cheget faluba és vissza: 2X3500 rubel, négy főre elosztva fejenként kb 12.000 Ft

Azaz összesen 160.000 magyar pénz.

Ezen kívül természtesen az étkezés és felszerelésbérlés költségeit kell még állnod. Ezt természtetesen mindenkinek más-más, attól függően, hogy mennyi sört iszik a mászás után, milyen kaját visz magával stb. Szerintem a kb 10.000 rubel költőpénz bőven elég, de ha itthonról hozol ételt az útra, ennél kevesebb is elég lehet, persze ha több van nálad, még egyéb helyeket is meglátogathatsz, használhatod a felvonót stb. 70.000 Ft költőpénzből finanszírozni lehet az étkezést, felszerelésbérlést (sátor, gáz, benzin) és egy-két extra éjszakát a környék felfedezésére.

Tehát összesen 230.000 Ft-ból meg lehet fordulni, és nem koplaltál, és pár sörrel is megjutalmazhattad magad az út végén. Szóval DAVAJ! :)

Grossvenediger sítúra a Kürsinger hütte felől

A Grossvenediger népszerű célpont a hazai kezdő mászók körében, mivel különösebb technikai nehézségeket nem tartogat ez a gleccsertúra, a csúcsot könnyű úton keresztül lehet meghódítani. Ugyanebből az okból kifolyólag a Venedigert mindenképp sível akartam megmászni, mivel tavasz elején, ha a hasadékokat elég hó fedi a gleccser fantasztikus freeride lesiklásra ad lehetőséget. Utunk során mégsem találkoztunk egy magyarral sem, pedig napsütést és stabil időjárást ígért az előrejelzést. Ennek az oka az lehetett, hogy nem a déli oldalról közelítettünk, mint azt a legtöbb magyar teszi, hanem Zoli (aki a Venediger össze másik útját bejárta már :) javaslatára az északi oldalról érkeztünk.

A túra Neukirchen falu végéből induló gleccservölgyből, a "Hoppfelboden"-nél (1080m) található parkolóból indul.  (Esetünkben ez az alsó parkoló volt, mert a felső parkolóhoz vezető műutat 3-4 nagy alaplavina sodorta el, mely 70-80 éves fákat tört ketté. Megdöbbentő látvány volt, én még nem láttam ekkora erejű hóomlásokat. Szerencsére az út kialakítása ezt az első szakaszt leszámítva nem lavinaveszélyes, mivel a Postalmtól széles teknő alakú völgyben folytatódik az Obersulzbachtal. Ezen az első szakaszon a Seebachalm teherfelvonójától induló szerpentint leszámítva lassan emelkedik csak az út. A Berndlalmot követő kisebb faházak is még csak 1550 méter magasan vannak. Nyáron eddig jön a Venedigertaxi, ami most 6-7 kilométerrel lejjebb volt kénytelen megállni.

A Poschalmtól fantasztikus látvány fogadja az embert. A Grosser Geiger sziklapiramisa uralja a gleccservölgyből elénk táruló panorámát. Innen továbbhaladva völgy végében elérjük a Kürsinger Hütte teherfelvonóját (1960 m). Itt a kényelmesebb túrázók a 4,5 euróért felvontathatják a hátizsákjukat. Én is így tettem, és nem bántam meg, mert a túra eddigi 1-es nehézségről 2-esre vált. Az Obersulzbach gleccser befagyott gleccsertaván áttraverzálva az Untersulzbach gleccsermoréna bal oldalán keresztül indul a téli lavinabiztoas út a Kürsingerhütte felé. Innen még jó pár kilométer több, mint 500 méter szint és a lélekölő tudat, hogy a hüttét csak egy nagy visszafordító kanyarral tudjuk elérni biztonságosan. És valóban míg felkapaszkodunk, minden domb mögött a hüttét vártuk. Mire elértük 16 kilométer és 1600 szint volt a lábunkban.

Másnap utunkat az Untersulzbach gleccseren folytattuk a csúcsra. Ehhez le kell csúszni kb. 200 métert a háztól.  A legnagyobb hasadékok is majdnem teljesen be voltak havazva, könnyen át lehetett kelni rajtuk tehát. A hó állaga tökéletes volt, csak közvetlenül a Scharte előtt változott meg, néhol kicsit firnesebb volt, máshol a szél fújta össze a porhavat. Itt a Scharte előtt a "legnehezebb a terep" körülbelül 30'-os emelkedőn kell felhaladni. A nyeregbe érve kinyílik előttünk a Hohe Tauern keleti és déli részének teljes panorámája, ezzel párhuzamosan a szél is élénkül. Innen a sínyomokat követve még 30-40 perc közvetlenül a csúcs alatt elhelyezkedő sídepóhoz értünk. A csúcs innen kb. 100 méterre helyezkedik el, a végén egy pár méter hosszú, keskenyebb gerincen áthaladva máris a csúcskeresztnél voltunk.

Rőzse, Zoli, én és János a csúcskeresztnél

A síalpinizmusban az az igazán klassz, hogy a csúcsélmény okozta eufória nem ér véget a lemászással, hanem  az igazi freeride élmény csak ekkor kezdődik. Bár már a lábaink fáradtak voltak, mégis nagy örömmel vágtunk bele a lesiklásba. Érdemes minél korábban meghódítani a csúcsot, a gleccseren, annál jobb a hó minősége. Mi egy kicsit későn indultunk lefelé, így a hó tetején már némi firnréteg képződött, mely igen combossá tette a Scharte után a lesiklást. Ennek ellenére hatalmas élmény volt. A hasadékokhoz közeledve a sínyomok összeszűkültek, ezeket követve nem lehetett eltéveszteni a hóhidakat. A gleccseren való lesiklás után újból az utálatos felfelé út a Kürsinger hüttéhez. A második napon a felmenet kb. 7 kilométer, a szint kb. 1400 méter,  a lecsúszást este a sörök folytatják.

A harmadik napon a lecsúszás maradt hátra, bár eredetileg levezetőnek a Keeskogel túrasí útját terveztük, de az akut fáradtság helyett az erősödő szélre fogtuk a megfutamodást. A parkolóba 16 kilométer lecsúszás után értünk, amiból 1-2 kilométeren hajtania kell az embernek magát, de a fókat a legelső 500 méteren kívül nem kell feltenni, egyszóval ideális túrasís lesiklás, egy két meredekebb (közvetlenül a hütte alatt), és egy-két laposabb résszel (gleccsertó és Berndlalm).


A túra technikai nehézsége: 2-es, gleccsertúra
Táv: 1. nap fel: 16 km  szint: 1600m
        2. nap fel 7,5 km. le 7,5 km szint: 1400 m
        3. nap le 16 km szint: 60 m

A Gyömbér-csúcs túrasível

Az Alacsony-Tátra legmagasabb pontja a Gyömbér-csúcs (2043 m)  klasszikus túrasí célpont. Nem véletlenül, könnyű megközelíthetősége és a fantasztikus kilátás miatt sokan túráznak erre. Mi is már régóta el szerettünk volna látogatni ide, de valahogy mindig elmaradt, általában a rossz időjárás, vagy a kevés hó miatt. Most azonban minden ideálisnak tűnt a túrához. A Trangoska hotel parkolójából (1120 m) indulva a túrázókat és sítúrázókat követve lehet elindulni a zöld jelzésű turistaúton. Ez az út a 1727 méteren lévő Stefanika házig vezet. Eddig az út nagyjából 1-es nehézségű, bár a vége felé akadnak meredekebb szakaszok. A Stefanika háztól a leszúrt karók mentén direkt vezet az út a Gyömbér gerincére.

Az út ottjártunkkor rendkívül firnes volt, és csak firnvassal lehetett felfele léccel haladni rajta. A trekkeremhez itthon nem lehet beszerezni firnvasat, ennek hiányában úton-útfélen visszacsúsztam, ezért le kellett csatolnom  majdnem egészen a gerincig.

A csúcs előtt a gerincre érve érdemes jobbra fordulni, és kis kitérőt tenni a Stlavnicára (2025m). Innen nemcsak a Magas-Tátrára nyílik fantasztikus kilátás, de a Gyömbér északi falát is látni lehet, melyet vastagon borít a jég. Az egész gerinc teljesen elfirnesedett, a karfiolszerű jégképződmények, melyeket az erős szél alakított ki, fantasztikusan néztek ki, úgy éreztük, mintha valamilyen varázslatos mesevilágba kerültünk volna.

A csúcskereszt Északnak meredő jégtollai is metsző erős szélről árulkodnak. Szerencsére ottjártunkkor csak kisebb széllökések nehezítették meg a firnvas nélkül keserves feljutást. A Gyömbér csúcsot elérve az ember vagy visszasíel a Stefanika házhoz, vagy folytathatja a gerinctúrát a Chopok irányába a Demanovské nyergen keresztül. Ez az traverzálás is körültekintést igényel, de jól élezett léccel két pártíz méteres emelkedőt leszámítva át lehet csúszni, és nem kell a fókát újra feltenni. A nyeregből  induló völgy nagyon csábító freeride síélményt kínál, és egészen a parkolóba vezet vissza de csak stabil hóviszonyok mellett szabad elindulni rajta, mert "ideális" lavinapálya is egyben.

Másik esetben a klasszikus Gyömbér-Chopok traverz végső szakaszához itt újra fel kell helyezni a fókát és a firnvasat, és kicsit több, mint 250 méter szint leküzdésével folytatni a mászást a Chopok csúcsa felé. Innen "kezelt" fekete sípályán, vagy a pálya mellett, a szűzhóban lehet lesíelni a Srdiecko hotelhez. Itt az egésznapos fáradalmakat a hotel bárjában (viszonylag olcsó), vagy a sífelvonó melletti pavilonoknál felállított sörpadokon lehet kipihenni egy sör mellett. Innen délután 4 óráig síbuszok visznek vissza a Trangoska parkolóba.

A Chopok-Gyömbér traverz túra hossza felfelé (a Chopokig) kb. 6 óra.
Lefelé a Srdiecko-ig: kb. 20 perc, a Trangoskáig 35 perc
Szintkülönbség: kb 1200 méter
Technikai nehézség: A Stefanika házig 1-es, utána 2-es

(Ne) Túrasízz a pályasíddel: BCA Alpine Trekker

Keveset túrasízel ahhoz, hogy a pályasíd mellé még külön túrasít is vegyél, de szeretnél elszakadni néha a felvonók közelségéből? Vagy a lecsúszások alkalmával szeretnéd a lesiklóléced merevségét a könnyebb lesiklás reményében kihasználni?

A BCA talán ezekben a gondolatokban látta meg a piaci rést, amikor megalkották az Alpine Trekker nevű szerkezüteket. A koncepció dióhéjban: merev lesikló kötésbe egy túrasí kötést helyezhetsz, melyet bármikor fel- és lecsatolhatsz.

Az elgondolás szép és jó, és 100 EUR körüli árával költséghatékony megoldásnak tűnik, ha már van egy léced merev kötéssel, és egy fókád.

Még novemberben tudtomon kívül a régi túralécemet jótékony célokra ajánlottam fel, a szezon elejére túraléc nélkül maradtam. Egy teljes új szettet nem akartam venni, osztottam-szoroztam, és inkább beszereztem egy Trekkert és átszabtam a régi fókámat a pályalécre.
Ez a rövid teszt álljon mindenkinek okulására, aki olcsó kompromisszumokomn töri a fejét.

Beállítás:
A trekker sínjének hosszának beállításához csavarhúzó szükséges, de viszonylag egyszerű feladat, és könnyen megoldható. Még egyszerűbb a helyzet, ha a pályakötésed gyorszárral állítható. Ha nem, akkor mindenképp oda kell figyelni, hogy a trekker hosszát a bakancsod hosszával megegyezőre állítsd be. 

A sarokrögzítő fémeket pedig puszta kézzel is tudod állítani, hogy a sínből óvatosan kifeszítve, és a sín egy másik nyílásába helyezve.

Sarokemelőként két különböző méretű felfeszíthető drótnyelv szolgál, mellyel később még jól meggyűlik a bajod.

Firnvasként csak a speciálisan ehhez a modellhez tervezett firnvasat tudod felszerelni, ezt külön kell beszerezni.

Súly: 
Kb. 1,5 kiló pluszt jelent, ami már sok lehet akkor, ha azzal is számolunk, hogy a nehezebb pályalécre tesszük fel a szerkezetet.

Menettulajdonságok:
Na itt kezdődnek az érdekes részek, és az amiről nem szól a promó videó. A felcsatolás elsőre kb. 3-4 perces procedúra, elég macerás, de egy kis gyakorlattal ez javtható.

A trekker egyik legnagyobb baja, hogy a sarokemelőket nem igazán tudod a botoddal állítani, ergó le kell hajolnod a kötésedhez, ha meredekebb terephez érsz. Ez nagyon keserves, és rengeteg erőt kivesz, ha nagy és nehéz zsákod van. 

A trekker kötése gyakorlatilag két vékonyka drótból áll, egyes automata hágóvasak is masszívabbnak tűnnek nála. Még ha remek telemarkos is az ember, és ügyesen kanyarodik szabad sarokkal, akkor se merné megpróbálni a trekkerel, mert félő, hogy a kötés egyszerűen letörik. Csak nagy enyhe átcsúszásokra alkalmas. Illetve mivel nem lehet rögzíteni a sarkat, ha az ember le akar csúszni, akkor le kell csatolni a trekkert, és a bakanccsal a lesiklókötésbe újból belelépni. Természtesen ez megint csak sok időt vesz igénybe egy gyors sarokrögzítéshez képest.

Ezekből kiderül, hogy ha változó meredekségű terepen haladsz, ahol rendszeresen válakozik a lesiklás és a hegymenet, akkor elmondhatatlan szenvedést a jelent a Trekker, és iszonyú lassú leszel, az állandó le- és felcsatolás miatt. Majdnem ilyen rossz, ha gyakran kell állítanod a sarokemelőd szögét, pláne, ha nehéz hátizsákod van. Ilyen jellegű túrákra teljességgel alkalmatlan.

Gyakorlatilag olyan helyeken jó használni, ahol állandóan hasonló meredekségű és egyenletesen emelkedő a terep, és folyamatos hegymenetben vagy órákon át.
Ha elsősorban ilyen sítúrákra jársz, és fontos neked a lesiklási élmény, megfontolhatod, hogy beruházz egy trekkerbe. Mégis talán érdemes spórolni egy jó túrasí felszerelésre...

 Az érthetőség kedvéért kerestem egy videót is, és bár gondoltam, hogy nem új találmány, de nem gondoltam, hogy ennyire oldschool. A trekker a működését harmadik perctől kezdve mutatják be.

Stuhleck Rettenegabfahrt sítúra

A Stuhleck, vagy ahogy a legtöbben a rajta fekvő síterepet a közelben lévő település után nevezi, Semmering a magyar síelők körében az egyik legtöbbet látogatott síterep. Ennek egyik oka a magyar határhoz való közelsége. És tényleg rengeteg magyar, szlovák és cseh látogatja a terepet, nem beszélve a hétvégén Bécsből érkező tömegekre. Szombaton és vasárnaponként ezért óriási tömegekkel találhatjuk szembe magunkat a pályákon. Ha már eleged van a tömegből, vagy csak eluntad a 20 kilométer kék és könnyű piros pályát, és egy kis nyugalomra és/vagy freeridera vágysz, nem muszáj a pálya szélén, vagy a felvonók alatt vagánykodni, mert a hegy déli oldala szebb és élvezetesebb túrát kínál.

A másik indok amiért érdemes a Stuhlecket választani, az a lavinabiztos terep. Az enyhe lejtőkön nehezen indul meg a hó. Ha a szomszédos Raxon, vagy a Schneebergen már para síelni, akkor itt még mindig egészen nyugodtan belevághatsz.

Megközelítés:

Ha Bécs felől az A6-os autópályán érkezel, akkor a Semmering/Spital lehajtónál térsz le az autópályáról, mint ha a liftek felé mennél, de a Spitalban a Bar l'Amour nevű kupi előtt fordulj balra a Steinhaus felé. Innen tovább kell hajtani 12km-t egy hegyi úton egészen a Pfaffensattelig, majd további 7 km-t Rettenegg nevű kis településhez. Itt még egy kilométert mész egy 3 emeletes sárga színű vendégházig, ami egy kis híd bal oldalán található. A túra innen indul.

Vagyis a híd után egyből jobb oldalon található ösvénytől. Ezt egy kis sárga tábla is jelzi. Az út a patak mellett indul és egy mezőn megy keresztül, amíg az erdőszélhez nem ér. Itt a mező nyugati felén egy ösvény vezet a fenyőerdőben. 

Mikor kiérsz az erdőből, a terep emelkedni kezd, és egy alpesi rétre érsz, melyen egy tanyaépület áll. Itt keresztezel egy műutat és egyenesen felfelé tartasz az mezőn. Ezt a mezőt, ha nem sejtenénk a tehénszagból, hogy mezőgazdasági terület, azt gondolnánk, hogy egy igazi sípályára értünk. Széles, kb. 600 méter hosszú, és kellemes, kb. 10-20% lejtésű, ideális élménysízésre, ez már felfelé is látszik.

Az alpesi réten felkaptatva újra a nyugati, (bal-felső) oldalán az erdőbe vezető úton megint egy erdei ösvényre érünk. Innen egy fél óra alatt elérjük az erdőhatárt, majd onnan a hegy "gerincét". A széles platószerű gerincen végig a karókat követve további fél óra alatt elérhetjük a csúcskeresztet és az Alois Günther házat, ahol fantasztikusan nagy adagokat mérnek a főételekből. (Bár csak 14 vertikális és 200 méter távol van a felvonótól, szinte egy pályasíző se jön el idáig, mégis tele van a hely. 

Ha kipihentük a hatalmas bratwurstok elfogyasztását követő kajakómát ugyanezen az útvonalon indulunk vissza a parkolóba.

A gerincről a szél sajnos teljesen le szokta fújni a havat, így nem mindig tudunk egyből felcsatolni a lemenethez. A későbbi széles lejtők adta élmény mindenért kárpótol. 30-40 perc alatt széles szűzhavas lejtőkön és könnyen megsíelhető erdei ösvényeken jutunk vissza a parkolóba.

Túra hossza felfelé kb. 2,5-3 óra.

Lefelé: 30-45 perc

Szintkülönbség: 910 méter

Technikai nehézség: könnyű (1-es)

Térkép a bergsteigen.at-n (d) jelölésű )

Megjegyzés: Ha felhőben van a gerinc a tájékozódás nagyon nehéz lehet. (Mi is majdnem visszafordultunk, mert a teljes white-out-ban az orientáció szinte lehetetllenné vált) Keresd a karókat, és maradj a bal oldalukon.