Cayambe

Ahogy a terepjaro felfele araszol a Cayambe-Coca Nemzeti Park hegyi utjan, lassan elotunik a 4000-meter magas "fuves dombok" mogul a hegy. Eloszor csak par masodpercre tarul elenk a Cayambe (5790 m) massziv gleccsere, majd szegyenlosen ujra a felhok moge rejtozik.



Eloszor megpillantani a hegyet, mindig izgalommal vegyes varakozassal tolt el. Hiaba nezted vegig az osszes kepet az interneten, tanultad meg fejbol az utak leirasat a Summitpostrol. Amikor eledtarul a csucs a maga valojaban, hirtelen megvaltozik a jelentese a latvanynak. Nem azert mert a latomezodben nagyobb helyet foglal el, mint az 1024X768 pixeles kep fel meterrol nezve, hanem mert hirtelen kapcsolatba kerulsz vele. Latod magad a gleccseren, gondolkozol, mennyi ido lehet atjutni egy szakaszon. Es mikozben fejben elokeszulsz a rad varo kihivasra, egyszerre megerint a hegy szepsege is. Szeretem ezt a pillanatot.

De meg mielott elernenk a 4700 meter magasan fekvo Oales-Ruales-Berge hazat, hosszu kilometereken at paramon, a tropusi magas felfoldekre jellemzo fuves tajon vezet az ut. Eros szel borzolja a hegyeket osszefuggoen benovo fel meteres fucsomokat, a szellokesek neha a kocsit is erezhetoen megtaszitjak. Elkepzelem, mi lehet a csucson, es megborzongok.

Ecuador nepszeru csucsainak normalutja, mind a Chimborazon, a Cotopaxin, es a Cayamben is mind egy magasan 4600-4800 meteren fekvo menedekhazbol indulnak, amelyekhez autout vezet. Igy jol akklimatizalodott turazo\hegymaszo egy nap alatt meghodithatja a csucsokat. A konnyu megkozelithetoseg persze sok embert vonz. A menedekhaz eros svajci es osztrak akcentusu vidam nemet szotol hangos, es visszahozza bennem a tiroli siturak esti hangulatat.

A hegy az Egyenlitotol par kilometerrel helyezkedik el, igy a nap mindig reggel hatkor kel es este hatkor fekszik. A csucstamadas menete is ehhez igazodik. Vacsora este fel hatkor, es hatkor, mikor besotetedik a maszok pihenni ternek a matraclagerbe. Ebreszto este tizenegykor, a "reggeli" 11.30-kor.

A maszobakancsok ejjeli kopogasa a fa padlon, gleccserfelszereles csorgese, a keson ebredoket is csucstamado hangulatba hozza. Vagy nem... Ures tekintettel revedek ki a menedekhaz ablakan, a Hermoso-gleccser tombjeinek iranayaba, de csak a sajat tukorkepemet latom az uvegen, es az ejszakai szel suviteset hallgatom. Elottem a reggeli kokateam gozolog, a magashegyi fejfajas es az almossag egyik legjobb ellenszere. De 3 ora alvas utan legszivesebben csak visszamasznek a halozsakomba.

Normalut

Ejfelkor indulunk. Az ut a medekhaz elotti sziklaormon vezet fel, nehol kisebb scrambling betetekkel. Egy ora utan elerjuk a gleccser szelet. Innen ket ora a Picos Jarrin (5200-5300 m) sziklahalomig konnyu 10-15 fokos emelkedon, konnyen atlepheto maximum felmeter szeles hasadekokkal.

A Picos Jarrin felett megvaltozik a gleccser arca, Fel-egy meter magas capafog alaku jegformak kozott haladunk. Mintha egy befagyott viharos tengeren jarnank. Erdekes es szep latvany, de neheziti a haladast, es a kotel is el-elakad benne.

4 ora utan erjuk el a "kulcsreszt", az egyetlen kicsit technikasabb szakaszt. A bergschrund es az elotte tatongo hasadek felett ativelo kb 40-45 fokos hohid rovid atmaszasa. Az ember nem szivesen kepzeli magat el egy gleccserhasadekbol kimaszni, de most mar tudom, hogy gyonyoru latvany lenne:)
      
A felso szakaszon, kozvetlen a csucstomb sztalaktit-szeru gleccseroszlopok alatt travelzalunk 20-25 fokos homezon. Olyan, mintha, az egesz egy nagy olvadt parfetorta lenne. A zsebemben levo tortaszeletre gondolok, es arra hogy meg kene enni, mert kezdek teljesen elehezni.

 5500 meter felett az etvagyam azonban nullara csokken, a vezetonk  pedig olyan utemet diktal, amit nem lehet kaloriabevitel nelkul tartani. A csucs alatt 3-4 percenkent megallitom a partit, nem szolok semmit, erzik, hogy feszul a kotel, megallnak.

  
A csucsra pontosan 6 ora utan erunk fel, aznap elsokent, de teljesen kimerulten. Az utanuk erkezo maszok csucstamadasa kellemesebb tempoju, de visszafele nagyobb kockazatot kell vallalniuk az olvadozo hohidakon.



A lemenet konnyu, de a 3 ora vegere tejene elcsigazottak vagyunk, ahogy ujra  capafogak kozott bolyongunk majd keressuk a gleccser also reszen az utunkat a hasadekok labirintusaban. A menedekhazba visszaerni es a D-s akancsot B-re cserelni leirhatatlan elmeny :)

Matek:
Az interneten talalhato 1000 dollaros maszocsomagok finoman szolva is lehuzas. Helyben a ket napos tura (1. nap utazas, pihi, 2. nap csucstamadas es delben vissza) egy utazasi irodanal 250-280 USD-be kerul, amiben transzfer, szallas, felszerelesberles es vezeto is benne van.

Kell-e vezeto? A hegy normalutja kb F+ nehezsegu, viszont a gleccseren a hasadekok kozotti navigacio nem egyertelmu. Egy vezetett parti moge csapodva konnyen teljesitheto persze. Az ecuadori torvenyek ertelmeben azonban minden eljegesedett hegy megmaszasahoz kotelezo vezetot fogadni. Ezt a rendeletet azonban nem feltetlenul tartatjak be. Az UIAA-s plecsnis MHSSZ kartyaval elvileg engednek vezeto nelkul is maszni. Mint sok mas teruleten is Latin-Amerikaban, a szabalyok nem esszerutlenul merevek.

Sporolni azonban a fuggetlen maszassal ennyit lehet: A szallas a hutteben ellatassal 30 USD, transzfer a hegyre szinten 30 USD, de le is kell jonni, tehat 60. A felszerelesberlest ket napra szamolva
Muanyag bakancs 7 USD
Hagovas 5 USD
Beulo 4 USD
Jegcsakany 4 USD.

Tehat a vezeto nelkuli maszas a vezetett 80.000 forint helyett kihozhato 40.000-bol is, de a gleccseren valo navigacio mellett a  maszas eotti logisztikat nagyon megkonnyiti, ha a szervezett a tura.

Großer Priel déli gerinc a Stellán keresztül

Genußkletterei. Élménymászás. Így nevezik németül a könnyebb (UIAA III-VI), de lélegzetelállító szépségű több kötélhosszas (főként) sportmászó utakat. Ezekre a túrákra csábítják mászók barátaikat, ha meg akarják szerettetni a sziklamászást velük. A Stella (V-) pont ilyen út.

Szőkített lovak

Régebb óta porosodott egy egy Totes Gebirge turistatérkép otthon. Még korábban vettem, amikor klettersteig túrát terveztünk a Grosser Priel csúcsára. Időközben azonban elvesztettük érdeklődésünket a via ferraták iránt, így a csúcs is kikerült a pixisből. Amikor a hegységet kettészelő A9-esen hajtottunk keresztül, újból és újból ámulatba ejtettek az égbe nyúló fehér mészkőcsúcsok, mint a kalapos sofőrök, teljesen a kormányra fekve hajoltam előre, hogy minél többet láthassak belőlük a völgyben futó autópályáról. A pünkösdi hosszú hétvégén aztán végül a változékony idő a magashegyi osztrák alternatívák közül csak ezt hagyta nyitva.

A hétvégét a Hohe Wandon kezdtük. Batkával és Zolival másztunk egy bemelegítő sportutat, aztán továbbindultunk a Totes Gebirge irányába. este hét körül Hinterstoder utolsó parkolójából, a Johannishoftól indultunk a Prielschutzhausba.  A 201-es turistaút alpesi legelőkön, vízesések mellett és sűrű erdőn keresztül vezet a házba. A már-már giccsbehajló alpesi idilleket a szürkület első halvány jelei és a közel 30 kilós zsákom kompenzálták. (Bár van teherlift a házba, kicsit szerettem volna az Elbruszra fejben és vállban gyúrni a hátizsákcipeléssel, ezért szívattam magam ennyi cuccal). Szépen besötétedett, mire elértük a házat, a meleg konyháról is lecsúsztunk már, így sörrel voltam kénytelen jutalmazni magam.

Grosser Priel és a déli gerinc

 Másnap 6.30-kor sikerült kelünk, ami khmm... lássuk be egy ilyen hosszú túrához nem igazán korai. A cuccok összerendezése után elindultunk felfele a Spitzmauer és a Grosser Priel irányába vezető úton, amiről jobbra, a Kühkar hómezőinek irányába kanyarodtunk. Nem kevés embert láttunk, aki Kühkar maradék 800-1000 méteres hómezőjéért cipelte  fel a túrasí felszerelését, hogy pár száz méter szintet csúszhasson. Eszembe jutott, hogy pár héttel azelőtt miként hagyott le minket az összes tiroli túrasível a Venedigeren. Mindegy, hogy idősek, vagy túlsúlyosak voltak, esélyünk sem volt a tempót tartani velük. Itt megértettem, hogy nem csak a hegyen töltött órák számának különbségéről van szó. Amikor nekem már rég a sziklamászáson jár az eszem, eszem ágában sincs felcsatolni, ők még mindig a megmaradt kásás havon edzik magukat. (Aztán, amikor ez elfogy irány a gleccser). Mi is hágóvasat csatoltunk, így kaptattunk fel a Kühkar derekáig, ahol jobbra fordultunk, mert már láttuk a Déli-gerinc útjának jellegzetes bevágását, ami az út kezdetét jelöli.

A beszállásnál (kb. 9 órakor) meredek havon pipiskedtünk, hogy hágóvasról mászócipőre válthassunk. Előttünk egy 4 kötélpartiból álló excelsioros csapat volt, úgyhogy hiába is siettünk volna. A Stella első kötélhosszát egyébként több variánsban is meg lehet tenni. Épp foglalt volt mindkettő, mikor egy 60 év körüli házaspár is megjelent a beszállásnál, majd mivel látták, a "tömeget", úgy döntöttek, hogy inkább biztosítás nélkül, szólózva teszik meg az első 5 kötélhosszt. Nem hiába, az évek meg a rutin... Mi inkább megvártuk a többieket, a jobb oldali variáns wasserrillés beszállása nagyon élvezetesnek tűnt. Az is volt, miután már nem volt vizes a talpam...

Balra a kémény, ami majdnem bevágás

Toronyról le, toronyra fel

Második kötélhossz még klasszabb volt. Egy reibungos szakasz következett. Egyensúlyozós lassú tánc a következő standhoz. Szerencsére az út építői dupla standokat fúrtak az út elejére, így nem volt tumultus. A következő könnyű kötélhosszokból némi követ rúgtak ránk, ekkor azért nem bántam, hogy mi nem szólózunk. 5 kötélhossz után, fél 12-kor kiértünk a gerincre. Innen még nyolc további kötélhossz következett. Ezek nagyrészt könnyű, de kicsit laza terepen vezettek, ahol oda kell figyelni, hogy a fogás-lépés elég stabil-e. Közteseknek néha el lehet helyezni egy-egy hevedert a köveken. Két helyen vannak szögek a falban, itt saját ékeket, is érdemes lehet bepakolni azért. A nyolcadik kötélhosszban egy felszökésnél, és a 12.-ben a kéménynél. Ez a legtrükkösebb része az útnak, aki mászócipő nélkül volt, azoknak okozott némi fejtörést. Ezután viszont már technikailag semmi nehézség nincs a csúcsig, sőt még klettersteig drót is vezet a maradék pár száz méteren.
De a drót még hó alatt volt, és mivel itt még nem akartunk cipőt cserélni, inkább a gerincen egyensúlyozás helyett alulról kerültük a havat.


A csúcsra eléggé eléhezve érünk fel, és már megint elég későn ahhoz, hogy tudjuk, nem fogunk sötétedésig visszaérni a házba. A lemeneti úgy egyébként könnyű, de szép túra a csúcsra vezető széles vállon. Már értem, miért hívják "totes", azaz halott hegynek. Nagyon kevés a vegetáció, szürke, holdbéli tájon járunk, amit lassan megpirít, a lemenő nap. Hirtelen bevillan egy keserves éjszakai ereszkedés az Anica Kukról, de elhessegetem az emlékfoszlányt. A Kühkar hómezejére rövid ,dróttal biztosított szakaszokon ereszkedünk le. Ilyenkor kellene az előre elhelyezett sífelszerelésbe felcsatolni. Ez az álomkép megint csak nem visz közelebb a még két órányira lévő házhoz.

Magic hour. Így nevezik a szürkület előtt lévő rövid időszakot, amikor a megváltozott fényviszonyok miatt mindennek kiélesedik a kontúrja, az ég már mélykéken vibrál, a fák besötétednek, mindennek lágy, bársonyos mélysége van. Az ember szívében ez a pár perc ágyaz meg az éjszakának. De nem a miénknek, akik még mindig a hómezőn haladunk lefelé. Aztán egyszer csak zsákutcába érünk. A hónyelv bezárul, és mindenhol sűrű vállig érő cirbolyafenyők vesznek körül.
Mér félhomály van, nincs az az isten, hogy 12 óra fel-és lemászás után, újra felfelé menjek vissza a hómezőn. Gyér ösvényt vélek felfedezni, ezen indulunk el. De hamar csapdává válik a fenyves, a haladás szinte lehetetlen, a rugalmas ágak állandóan a szemünkbe, még rosszabb, a lábunk közé vágnak. Teljesen átláthatatlan az egész, ráadásul már erősen szürkül. A legijesztőbb benne, hogy nem tudod, hogy a következő fenyőn átküzdve magad, nem esel-e egy szakadékba. Teljes dezorientáltság uralkodik el rajtunk. Egy pár méteres tisztásra kiérve eljátszom egy izofóliás bivakolás gondolatával. Mega szívásnak tűnik, úgyhogy tovább indulunk. Egy ág annyira visszacsap a bal szemembe, hogy pár percig nem látok vele. Aztán a terep hirtelen lejt, leesek pár méterrel lejjebb, de az ágak megfognak. Elkeseredés kúszik a szívembe, de aztán a rezignáltság elcsendesíti a belső vinnyogást. Újra felállok, és 50 méter gebődés után deus ex machina kint vagyuk a 260-as ösvényen, látom a Prielschutzhaust. Szinte el sem hiszem. Fél óra túra után helyet foglalok az asztalnál, és 15 perc leforgása alatt elfogyasztott 1 korsó radler 2 korsó sör, 1 Zirbenschnaps (revansként a k**** fenyőknek) és 2 cigi visszahoz az élők sorába. A konyhát persze megint lekéssük, de a magyar szakács megment nekünk egy elfogyaszthatatlanul nagy tál levest. A többi magyar mászóval sztorizgatunk kicsit. Majd jóval Hüttenruhe után ájulunk be az ágyba, hogy másnap megmásszuk a Brotfall délkeleti gerincét. Aha. Persze...

A gerinctúra útvonala

Topo

Elbrusz

Az Elbrusz technikailag könnyű normálútjai miatt népszerű "beugró" 5000-es hegynek számít a magyar hegymászók, magashegyi túrázók között. De Nyugatról is sok alpinistát vonz a hegy, ennek oka pedig nem más, mint, hogy beletartozik a Seven Summitsba, azaz az adott kontinens legmagasabb csúcsaként tartják számon. (Nem, a Mont Blanc az Alpok legmagasabb pontja). Nem utolsó szempont pedig, hogy Délről és Északról a hegy óriási hamvas női mellekre emlékeztető formája. Alpesi szárnypróbálgatásaink színhelyéül így az Elbrusz jól kitaposott déli normálútját választottuk.

Saját serpád vagy

A szokásostól eltérően hosszabb szubjektív leírása következik a túrának. Ha nem érdekelnek az élménybeszámoló részletei, csak szeretnéd megszervezni a saját Elbrusz túrádat, görgess le a cikk aljára.

Utazási és hegymászási koncepciónk alapvetően a költségek minimalizálása volt. Persze így a kultúrsokk kockázata is megnőtt. Nem beszélve arról, ha egyébként is nyelvi nehézségekkel küzdöttünk (6-8 orosz kifejezésből álló szókincs), ami elég karcsúnak tűnt. Az oroszok természetesen nem beszélnek más nyelveken, neked kell az ő országukban az ő nyelvükön értened és beszélned.

Az első misszió tehát a Baksan völgy végében található Cheget sífalucskába való eljutás. Ha nagyon szűk a büdzsé, akkor ezt nagyjából egy nap alatt meg lehet tenni tömegközlekedve is, de nekünk inkább egy nap reptéri késés miatt az idő rövidsége miatt kellett aggódnunk, így a gyorsabb de drágább taxizást választottuk.

-1. és 0. nap: Vadkelet
Mineralnye Vody repterére érkezve, a fogadó terminálon 3-4 taxitársaság kínál előre fizetős taxikat, Chegetig nagyjából 3500 rubelért. De... mivel már kijöttünk a terminálról, (és egy estét reptér mellett található szállóban töltöttünk, ahol az utolsó festés-tatarozás 1962-ben volt) a reptéri alkalmazott hölgy nem engedett már vissza (???), így taxis hiénák karmaiba kerültünk.

Be fog férni

Az ártárgyalásban mindig segítségünkre volt az állandó felszerelésünk, jegyzetfüzet, toll, és a varásszó: Szkokó? (Mennyi?), majd a jegyzetfüzet átnyújtása következett, amire emberünk felvéshette első ajánlatát, hogy mi is értsük, aztán az alkudozás papíron folyt tovább (Áldom az eget, hogy legalább ugyanazokat az arab számokat használjuk).

Végül megállapodtunk örmény taxisunkkal, hogy kicsivel a korrekt ár felett elvisz minket a 160 km-re lévő faluba. Barátunk nagyon jóindulatúnak tűnt elsőre, de valahogy teli arany fogsorának csillogó mosolya azt súgta ,hogy valami nem teljesen oké. (Minden 30 feletti embernek legalább fogsorának a fele arany pótlásból van, elsőre nagyon fura, hogy a nemzeti startégiai aranytartalék jelentős részét az emberek a szájukban hordják.)

Majd a legvadabb magyar Suzuki Wagon R+-os reklámokat felülmúlva, amiben bemutatják, hogy hogy fér el egy 300 literes csomagtérben, 2 faház és három horgászfelszerelés és 4db 80 kilós ponty, plusz az öt fős család, a sofőrünk egy Lada Samarába pakolt be 4 db átlagosan 185 centis embert 70 literes zsákokkal. Pár kilométer megtétele után a Samarából áthelyezésre kerültünk egy 20 éves Audi 80-asba egy másik sofőrrel. Nem tetszett a dolog, éreztem, hogy erre még rá kell fizetnünk, mert az út nagy része még hátra van.  Mad Maxim a 100 km alatt kb 16-szor mutatta meg, hogy kell kanyarban záróvonalnál úgy előzni, hogy a szembe sávban szabályosan haladó autókat a murvás leállósávba kényszerítsük. Az anyósülésről végignézve ezt az őrületet, sokat gondoltam a családomra és átgondoltam a jövőmet és az életemet is párszor.

Az orosz területet elhagyva a Kabard-Balkár Köztársaság területén folyt tovább autós ámokfutásunk. Itt útzárak, páncélos járművek, símaszkos kalasnyikovos határőrök és közepes méretű tehéncsordák között szlalomoztunk a kétsávos úton 120-szal.

Ha éppen nem a méltán híres orosz forgalomtól rettegtem, és annak legveszélyesebb elemétől, saját magunktól, megpróbáltam a tájat figyelni. A Baksan völgy lassan záródott körbe körülöttünk. A zöldellő völgyet, hatalmas függőleges és teraszos gránitfalak vették körbe egyre szűkebbé téve azt, egészen addig míg el nem értük a tulajdonképpeni északi Kaukázus hegyeit. A hagymakupolás templomokat felváltották a földszintes apró mecsetek. A gleccserek táplálta Baksan folyót többször keresztezve hajtottunk át elhagyatott rozsdaette gyárak mellett. A fantasztikus alpesi látképbe időnként 10 emeletes omladozó panelházak és állandóan hatalmas villanyoszlopok kerültek. És bár az Alpokat járva ezek az elemek bántóan tájidegennek tűnnének, úgy éreztem, itt valahogy ez a "természet" része, ez Oroszország, ahol a kicsire nem adnak, és valószínűleg furcsán néztek volna rám, ha megpróbáltam volna elmagyarázni miért tájidegen egy ZIL a folyóban. Lassan elfogott az az izgalommal vegyes érzés, hogy nagyon máshol vagyunk, ez a legszéle annak a világnak, amit Európának hívunk még.

A taxizás végén az előre megjósolható kis extra üvöltözés és pénz kifizetése után felkerestük az adminisztratív és regisztrációs támogatást nyújtó iroda képviselőjét, aki hibátlan angolsággal segített elintézni a hiányzó felszerelést (sátor, jégcsákány, gázfőző stb.) Nevét imáimba foglalom... Megnéztük a 3 napos időjárás előrejelzést 5600-ra, majd eltettük magunkat estére Cheget sífalucskában, ahonnan télen a grúz határ közeli sípályák indulnak.

1. nap: Emberek akik gyalog másznak hegyet
Másnap 25 kilós zsákjainkkal  gyalog sétáltunk át Azau felvonóállomáshoz, ami tulajdonképpen az Elbrusz lába, ahova nem ér már le a gleccser. Innen a csomagjainkat a felvonóra tettük, és gyalog indultunk fel a sípályákon a 3500 méteren található MIR állomásig, melynek semmi köze az orosz űrhajózáshoz, hanem a felvonóépületek teteje, illetve parkoló a ratrakok számára. Felvonó? Ratrakok? Igen, az Elbruszra 2350 méteren kezdődő felvonóállomástól 3500-ig kabinos lifttel, onnan 4690 m-ig pedig ratrakkal fel lehet jutni. Ami meglepő, hogy nem csak a turisták használják, de az Elbrusz csúcstámadóinak 80-90%-a is igénybe veszi ezeket. Eléggé meglepődtem ezen, de úgy látszik, sok embernek a hegymászás kizárólag a csúcsról szól. Akklimatizációs okokból inkább a gyaloglást választottuk, tábort este miután levonultak a magukat MIR állomás szemetes környezetében, de fantasztikus kaukázusi főgerinccel fotózó turisták, a felvonoház posztapokaliptikus trash zombihorror környezetében vertük fel. Éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy a teljes tejködben és sötétségben beindítják a felvonót, melynek fémszerkezete az ingaórákhoz hasonló bajlós 100 decibeles ütemes koppanásokkal jelezte, hogy valakik közelednek. A horrorfilmbe illő díszletek és az épületben található köd miatt is kissé gyerekesen pánikolni kezdtünk, lelki szemeink előtt felvillant, ahogy hálózsákjainkban fekve cipőznek a katonák, mert betörtünk a felvonóházba bivakolni. De csak két ratrakos srác jött fel, hogy a hajnali háromkor induló csúcstámadásra felszállítsa 4600-ig az "alpinistákat".

2. nap. Hómezőn

Garabashi állomás

A gleccser 3800-on kezdődik, a Garabashi, vagy angol nyelven a Barrels Hut hordómenedékei felett. Itt mutatja meg magát először a két csúcs teljes nagyságában. Ekkor láttuk meg, hogy a helyenként több, mint száz méter vastag minden irányba leszakadó hasadékos gleccserek között egyenesen és simán felfelé kaptató normálutat teljes hosszában. A hegy ikercsúcsai egyre közelebbről emelkedtek fölénk, elkezdtük érezni milyen hatalmas is valójában. De a könnyű hómezők miatt lágy óriásnak tűnt csupán, aki egészen máshogy támad. Nap végére 4000 méter körüli Priut 11-es tábor romjaihoz érkeztünk, ahol kialakítottuk a második bivakunkat. Sajnos itt elveszítettük Mirkót, aki erős napszúrása miatt belázasodott, és úgy döntött levonul a hegyről. A többiek főztek, én még tettem egy akklimatizációs sétát 4300-ig a kásás olvadó úton, majd befeküdtem Hotel Tetanusznak elkeresztelt fedett, de behavazott bivakomba, egy elhagyatott menedékház félig összedőlt alagsorában.

3. nap. Határok feszegetése
A hivatalos akklimatizációs stratégia szerint 3000 és 4000 méter között kell tartani egy akklimatizációs napot, amikor két éjszakát ugyanazon a szinten kell bivakolni. Azonban sms-en keresztül értesítést kaptunk, hogy pár napon belül betör a rossz idő, és maximum 2 napunk van arra még, hogy elérjük a csúcsot. Az általános közérzete és étvágya mindhármunknak jó volt, úgy döntöttünk, hogy feltoljuk a tábort a csúcstámadó magasságba a Pastuhov sziklákig 4690-re (majdnem idáig jönnek a ratrakok). Ide érve elkezdtük érezni az AMS enyhe tüneteit, tehát megálltunk, tábort vertünk. Pár óra múlva elmúlt a fejfájás és az émelygés, és abban maradtunk, hogy másnap megpróbálhatjuk a csúcsot, ha pedig bármilyen AMS tünetet észlelünk, visszafordulunk, és gyakorlatilag a napot a kötelező 4000 és 5000 méter között eltöntendő akklimatizációs napnak tudjuk be.

4. nap: Csúcstámadás
4600-on szar aludni. Pláne, ha a sátrad kicsi, és nem nagyon tudsz egyenes felszínt kialakítani, találni, és egyfolytában rácsúszol a mászótársadra álmodban. Szóval nem aludtam valami jól... Hajnali háromkor hágóvasak karmoló hangjára és az orosz guide-ok jellegzetes akcentusú angol buzdítására ébredtem. Megpróbáljuk. Nándinak nem volt még jó az akklimatizációja, fájt a feje, ezért ő a táborunkban maradt, és Gáborral ketten indultunk neki fejlámpáink fényénél a csúcsnak. Mivel zabszem volt a seggemben, valahogy muszáj volt fékeznünk magunkat, hogy tartalékoljuk az erőt, beálltunk a leglassabb parti mögé, és vánszorogva követtük őket egy óra hosszat.

Traverz a nyereg előtt

4700-ig a hegy egy 1-es nehézségű sítúra út, nincsen meredekebb emelkedő 25-30 foknál. 4800-on azonban elkezdődik egy keserves 45-55 fokos szakasz (3-as nehézségű sítúra), ahol a keleti kúpon haladunk meredeken kaptatva 5300 méterig, majd egy hosszabb traverz után (1-es nehézség) a két csúcsot elválasztó széles nyeregbe értünk. Itt egy guide, aki itt fordította vissza a csapatát szólt, hogy a legelső csúcsraérővel egyidőben vissza kell fordulnunk, mert az idő el fog romlani. És csakugyan, a nyereg körül lassan gomolyogni kezdtek a felhők. Belehúztam, és hamar azt vettem észre, hogy beértem a legelső partit, és a csúcs alatt én taposom a friss hóban a nyomot. Persze hamar rájöttem, hogy nekem ezért egyáltalán nem fizet senki, úgyhogy visszapasszoltam a nemes feladatot a guidenak, beállva ő és hullafáradt koreai kuncsaftjai közé.

Felhős öröm

A csúcsra 11-re Gábor is felért, nagy mosoly, pacsi, fotó. De indulnunk kellett, egyre jobban felhősödött a hegy körül, az elmúlt napokban pedig kifigyeltük, hogyan húzódnak a fekete területek felett kialakuló gomolyfelhők délután a gleccser felé, ami felett hirtelen lehűlve erősen havazni kezdenek. Másrészt a csúcseufória elmúltával az AMS enyhe tünetei erősödni kezdtek, a szúró fejfájás elől egy menekvés volt: lefele. Erősen sárgultam az irigységtől amikor az amerikai síalpinisták bekattintották a Dynafit kötéseket és elsiklottak mellettem. Sebaj, a nyereg és a traverz után bemutattuk a kelet-európai alpinisták klasszikus lejöveteli módját, a seggelést. Mivel ez a jármód az oroszoknál is dívik, egész seggelő csúszdapályák voltak már kialakítva, ahonnan a kicsúszás veszélye nélkül lehetett gyorsan lejutni a hegyről... Na igen, egy léccel azért klasszabb lett volna...

Délután kettőre visszaértünk a táborba, ahol Nándi frissen, fitten várt minket, megbeszéltük, hogy másnap ő is csúcsot támad egy csoporttal majd, mi pedig megvárjuk, ahogy ő is aznap a táborban pihent. De az időjárás másképp döntött...

5. nap: Vihar, menekülés és áhitat

A Dongozorum és a Nakra Tau

Hullafáradtan pihegtem a sátrunkban, amire este 9.30 körül ráborult az éjszaka. Előtte már erősen felhősödött, később havazni kezdett. A folyamatos hóesés miatt állandóan le kellett ütögetnünk belülről a sátorról a havat. De az a 40 centi hó ami esett megvédett minket a kinti fagyos hidegtől. Később erős elektromos vihar vette kezdetét. A légnyomás ingadozott, az akklimatizációm mintha eltűnt volna, az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy iszonyatosan fáj a fejünk, szédülünk. Megnéztem a GPS-t, 70 méterrel félrekalibrált a vihar előtti állapothoz képest. Erősen változott a légnyomás... Hosszú vakuszerű villanások láttam, azt hittem kint villámlik, de nem hallottam a dörgést egyáltalán. Majd a sátron belül kezdett el apróbb kisülésekben szikrázni a levegő a sátorrudak környékén... Ez már a legkevésbé sem volt szimpatikus, de az éjszaka közepén egy hóviharban nem tudtunk levonulni a hegyről. A Pastuhov szikláknál pedig nincsen semmi fedezék a villámok elől, csak egy tákolt villámhárító, tőlünk 20 méterre. Bíztunk benne erősen. Az éjjeli agónia alatt Nándi is feladta a másnapi csúcstámadás terveit, az extra fél méter hóban 2,5 kilométeren és 1000 méter szinten keresztül sok lett volna, ráadásul neki is újra rosszabbodottak hegyibetegségi tünetek a vihar alatt. Másnap hajnalban egy hosszú lázálomhoz hasonló 8 órás vergődés után kikászálódtunk a sátorból iszonyatos fejfájás közepette. Kidugni a fejem a North Face expedíciós sátraink feszített bejáratainak a nyílásán olyan volt mint megszületni... Fájt, de már jó volt kint. A hegy felhőbe borult, lassan megpróbáltunk minél kevesebb fejmozdulattal havat olvasztani.

A legszigorúbb hegy: Ushba

Miután kiástuk a sátrainkat, összepakoltunk a köd szétoszlott és megjelent előttünk egy másik hegy. Sehol senki, a ratrakok nem zúgtak, a guideok nem hajtották a kuncsaftjaikat a hegyre fel. Csak mi voltunk a hegyen a teljesen süket csöndben a friss fél méter hóban térdelve, hátunkon a zsákjainkkal. Előtűnt a felhők közül a Kaukázus főgerince. A Dongozorum roppant északi fala, a Nakratau és az Ushba néma ősi tanúkként néztek ránk. Leestek hátunkról a zsákok, és megálltunk, földbe gyökerezett a lábunk. Előttünk meredtek ezek a roppant hegyek pont úgy, ahogy 10.000, vagy 100.000 évvel ezelőtt. Állnak mozdulatlan az idők végezetéig, ahogy a felhők kavarognak közöttük. Nem tudtunk tovább indulni, csak álltunk a csendben majd egy óráig, néztük őket, és ők minket, ezeket az apró lényeket, akik beléptek ebbe a felső övezetbe, ahova senki nem tartozik, csak ők. Ez a kép azt hiszem, örökre beleégett az emlékezetembe.

Tájékozódás: 
A déli normálút a leg magától értetődőbb felmenetek közé tartozik, mégis sok haláleset történik minden évben, melynek fő oka az eltévedés és gleccserhasadékba esés, kicsúszás. Ez akkor következik be, ha felhőbe borul a hegy, és a gleccseren állva a mászó teljes "white-out-ba" kerül és képtelen tájékozódni. Ha nem vezetővel mentek mindenképp vigyetek GPS-t magatokkal, hogy szükség esetén trackbackkel biztonságosan vissza tudjatok fordulni. Nemsokára megosztom a saját trackemet is, addig is az alábbi  Garmin track jól használható a Garabashi állomástól felfele.

Időjárás:
A másik fő objektív veszély a hegyen természetesen a rossz idő... Megpróbáltuk kitalálni, hogy működik a lokális időjárás a hegyen, ezek a tapasztalatok azonban kizárólag a nyári körülményekre érvényesek. Úgy láttuk, hogy szép időben az Elbrusz óriási gleccserei körüli fekete hegyoldalakban késő délelőtt erős feláramlás kezdődik, mely dél körül elkezd gomolyfelhőkké alakulni. Ekkor a gleccser fehér területei felett még teljesen tiszta az idő, de a délután folyamán ezek a konvekciós folyamatok szépen felhőbe borítják először a 3-4000 közötti részeket, majd késő délután csapadék ,esetleg zivatar következik 4000-5000 között is. A csúcs akár ekkor is a felhők felett lehet, de ekkorra már mindenképp bivakba, menedékbe kell húzódni.

A Mountain forecastnak van részletes időjárás előrejelzése az Elbruszról, mely többé-kevésbé pontos és megbízhatónak tűnt. Állítsatok rá valakit itthon, hogy rendszeresen nézze a linket, és küldje el nektek sms-ben a híreket.

Szervezés, költségek, hogyan jöjjünk ki olcsóbban?

Oroszországba szervezni hegymászó túrát eggyel bonyolultabb, mint kiugrani az Alpokba mászni. Mindazonáltal, ha birtokában vagy a szükséges hegymászó ismereteknek, és megfelelően tudsz tájékozódni a hegyen, akkor miért fizetnél egy magyar túraszervező cégnek 130-150 ezer forintot a vezetésért? Ők is minden bizonnyal ugyanazzal a supportot biztosító orosz irodával intéztetik az ügyes-bajos dolgokat, engedélyeket, akiket te is személyesen megkereshetsz angol nyelven. 5-6 email megírásával 100.000 forintot gyorsan megspórolhatsz...

Ami kelleni fog tehát: 

• Orosz vízum (szükséges iratok) 

• A vízumhoz szükséges előre a repülő-, vagy vonatjegy! (Ez megnehezíti azoknak a dolgát, akik vonattal akarnának kimenni)

•  Biztosítás: OEAV nem elég, csak magyar és angol nyelvű kivonatot fogadnak el! Az elfogadott biztosítók listája itt. 

• Meghívólevél: lásd
  alább

•  Nemzeti Park belépő az Elbruszra 

• OVIR regisztráció
• Oroszországban hivatalosan igazolni kell, hogy ottartózkodásod alatt hol szállsz meg. Mivel sátrazol, vagy a menedékházakban vagy, ez problémás, mivel ezek természetesen nem hivatalos  turisztikai egységek, ebben is egy szálloda, vagy iroda segítségét kell kérni.

• Határengedély 
• Az Elbrusz csúcsmászáshoz nem szükséges, de ha a Cheget és Dongozrum környékén akarsz túrázni, ezt is be kell szerezned az érkezésed előtt két hónappal

Huhh kemény bürokratikus körök, amitől Schengen óta eléggé elszoktunk. Saját szervezésben, ha nem vagy perfekt orosz és nincsenek jó kapcsolataid az orosz hatóságokkal, mindenképp külső supportra van szükséged. Szerencsére van egy iroda, aki pontosan ezeknek a bürokratikus akadályoknak elhárítására szakosodott, és viszonylag kevés pénzért nyújtanak minőségi szolgáltatást, és nem utolsó sorban jól beszélnek angolul.

A Pilgrim Tours Elbrus Lite Package kifejezetten a külföldi túraszervező cégek és önálló szervezőknek lett kitalálva. A befizetett 4900 rubelért a vízumhoz szükséges meghívólevelet kiállítják, így nem kell az itthoni erősen lehúzós orosz utazási specialista irodákkal intézkedni az ügyben. 

Jó tapasztalataink miatt mindenképp őket ajánlanám, nagyon megkönnyítették a dolgunkat, és sokat segítettek:

Amint kiértél Chegetbe, a helyi képviselőjükkel találkozol, aki mindenben eligazít és személyesen elkísér pénzt váltani, felszerelést bérelni, és fordít minden helyzetben oroszról angolra.
Regisztrál a helyi hegyimentő szolgálatnál, és ha para van, (térerő van a déli normálúton, sms-t lehet nekik írni), hívja a mentőket.
Vicces, de ha megmásztad a csúcsot, egy laminált oklevelet is kiállítanak, ezen nagyon jót mulattunk.
Illetve az árban benne van, hogy egy éjszakát ingyen eltölthetsz egy fullos síszállóban, félpanzióval, amit egy hét gleccseren alvás után biztos, hogy nem akarsz kihagyni.

Tehát akkor mennyi az annyi?

A "kötelező" költségek:
Repjegy: 110.000 Ft (turista osztály, rugalmatlan, nem változtatható időponttal)
Turista vízum: 11.000 Ft , ha magadnak intézed az orosz követségen
Elbrus Lite Package: engedélyek, support és egy éjszaka félpanzióval: 4900 Rub, kb 37.000 Ft
Taxi Mineralnye Vody reptérről Cheget faluba és vissza: 2X3500 rubel, négy főre elosztva fejenként kb 12.000 Ft

Azaz összesen 160.000 magyar pénz.

Ezen kívül természtesen az étkezés és felszerelésbérlés költségeit kell még állnod. Ezt természtetesen mindenkinek más-más, attól függően, hogy mennyi sört iszik a mászás után, milyen kaját visz magával stb. Szerintem a kb 10.000 rubel költőpénz bőven elég, de ha itthonról hozol ételt az útra, ennél kevesebb is elég lehet, persze ha több van nálad, még egyéb helyeket is meglátogathatsz, használhatod a felvonót stb. 70.000 Ft költőpénzből finanszírozni lehet az étkezést, felszerelésbérlést (sátor, gáz, benzin) és egy-két extra éjszakát a környék felfedezésére.

Tehát összesen 230.000 Ft-ból meg lehet fordulni, és nem koplaltál, és pár sörrel is megjutalmazhattad magad az út végén. Szóval DAVAJ! :)