Hemingway és a túrasízés

Ha Hemingwayre gondolunk, legtöbbünk szeme előtt egy idősebb szakállas ember képe jelenik meg, aki, ha épp nem ír, akkor vagy floridai key west-i házának verandáján fogyaszt el nagy mennyiségű tömény italt, vagy éppen Afrikában vadászik, vagy a haditudósítóként vesz részt a háborúban. (Ez természetesen az asszociációk és nem az életesemények időrendi sorrendje)

Kevesen tudják, hogy Hemingway nagyon szeretett síelni is, és a húszas években  rendszeresen járt sítúrázni az Alpok különböző pontjaira. A Vándorünnep (The Wild Years) című önéletrajzi írásában a tőle megszokott egyszerű, de sokat mondó módon ír élményeiről.

"...A völgy széles volt és nyílt és így jól besütött a nap. A szállás és a napi ellátás körülbelül két dollárba került hármunknak, s minthogy az infláció folytán a schilling állandóan vesztett értékéből, a szoba és az élelem olcsóbb lett.Itt nem volt olyan kétségbe ejtő infláció és nyomorúság, mint Németországban. A schillingnek hol fölment az ára, hol le, de hosszabb időt tekintve árfolyama csökkent. 
     Schrunsból sem sí lift, sem drótkötélpálya nem indult, de erdővágatok és hajtóutak vezettek föl a havasi völgyekbe. A síléc talpára csatolt fókabőr segítségével kapaszkodtunk fölfelé. A havasi völgyfőknél ott voltak az Alpinista Klub nyári hegymászók számára  számára emelt menedékei, az ember itt megalhatott, s otthagyhatta a pénzt a felhasznált fáért. Volt ahova saját magának kellett fölcipelni a tüzelőt, de ha ha hosszú túrára készült a havasok és a gleccserek között, akkor fel is fogadhatott valakit, hogy a tüzelőt és az élelmet fölszállítsa, és ott támaszpontot rendezhetett be. A havasi menedékházak közül a leghíresebb volt a Lindauer Hütte, a Madlener Haus és a Wiesbadener Hütte.
    A Taube háta mögött volt egy gyakorló lejtő, ahol az ember gyümölcsösök és szántók közt siklott lefelé, Tchaggunson túl pedig, a völgyre merőlegesen, volt egy másik lejtő, s rajta egy szép fogadó, ahol az ivó falát válogatott szép zergekampók díszítették. Innen a völgy túlsó végén fekvő faházas Tchagguns falucska mögül egyenletesen emelkedő jó síterep nyúlt föl egészen addig, míg az ember át nem lépte a hegygerincet, s át nem jutott a Silvrettán, Klosters térségébe...
...Herr Walther Lent, aki a magashegyi sízés úttörője volt, Hannes Schneider, a nagy arlbergi síző egykori partnere volt, most sí-viaszt gyártott hegymászáshoz és a legkülönbözőbb hóviszonyokra, síiskolát nyitott, s mi mindketten beiratkoztunk. Walther Lent módszere az volt, hogy a tanítványait, amint csak lehetett, ráengedte a gyakorló lejtőre és elvitte magashegyi túrára. A sízés akkor még más volt , mint ma, a rugós kötés még nem volt általános, és senki se engedhette meg magának, hogy kitörje a lábát. Síjárőrök még nem voltak. Ahonnan az ember lecsúszott, oda föl is kellett másznia. Ettől aztán megedződött az ember lába, és alkalmassá vált a lesiklásra.

   Walther Lenth meg volt győződve, hogy a síelésben az a mulatság, ha az ember felmegy a havasok közé, ahol rajta kívül nincs senki, a hó érintetlen, s ott az egyik menedékháztól a másikig vándorol az Alpesek havasi hágóin és lejtőin. A kötés ne legyen olyan, hogy eséskor az embernek lába törjön. A lécnek le kell esnie, mielőtt még eltörné az ember lábát.  Hanem a biztosítókötél nélküli gleccser-sízést amúgy istenigazában szerettük, de ezzel tavaszig várnunk kellett, míg a gleccserszakadékokat elegendő hó nem fedte. 
   Mindketten, Hadley is, és én is, szerelmesei voltunk a sízésnek, mióta először kóstoltunk bele Svájcban, majd később a Dolomitokban, Cortina d'Ampezzoban... ...Ismertük az összes hófajtát, tudtuk hogyan kell síelni mély porhóban. Szerettük Vorarlberget és szerettük Schrunst. Általában november vége felé érkeztünk , s majdnem húsvétig maradtunk."

"Abban az évben rengeteg embert ölt meg a lavina.... ...Egy német társaság készült Schrunsba, hogy a karácsonyi szünidőben sízni menjen Herr Lenttel. Abban az évben későn állt be a havazás, a halmok és a lejtők melegek voltak a napsütéstől, mikor az első nagy hó leesett. A hó mély volt, porszerű és egyáltalán nem tapadt a földhöz. Sízéshez veszélyesebb körülményeket elképzelni is nehéz, Herr Lent tehát táviratozott a berlinieknek, hogy ne jöjjenek. Nekik azonban erre az időre esett a szabadságuk, a lavinákhoz nem értettek és nem is féltek tőle. Megérkeztek Lechbe, de Herr Lent nem volt hajlandó kivinni őket.  Erre az egyikük legyávázta, és kijelentették, hogy elmennek egyedül. Végül mégis kivitte őket a található legbiztonságosabb lejtőre. Ő ment rá először, utána a többiek,  s az egész hegyoldal leszakadt és ellepte a hó őket, akár a szökőár. Tizenhármukat kiásták, kilencen ott lelték halálukat. Az alpesi sí iskola eddig se ment, de azután szinte mi voltunk az egyetlen tanítványai. Valóságos lavina tudósokká váltunk, ismertük már a különböző lavinafajtákat, azt is, hogyan lehet kikerülni őket, s ha az ember lavinába került, hogyan kell viselkednie. Ebben az évben a legtöbb írásom a lavinák időszakában keletkezett. 

... mindnyájunkat huncut idegeneknek tekintettek, akik pont akkor mennek fel a havasokba, amikor minden jótét lélek otthon ül. Az ,hogy még napfelkelte előtt elindultunk, nehogy akkor érjünk oda egy lavinával fenyegető útszakaszra,  mikor napsütésben már veszélyessé vált, inkább ellenünk szólt.
   Emlékszem még a fenyők illatára is, a bükklevél alomra a favágókalyibákban, ahol aludtunk, a nyúl és rókanyomon tett síléces barangolásainkra a rengetegben." 

Részlet a Vándorünnep című könyvből. Fordította: Göncz Árpád