Az Elbrusz technikailag könnyű normálútjai miatt népszerű "beugró" 5000-es hegynek számít a magyar hegymászók, magashegyi túrázók között. De Nyugatról is sok alpinistát vonz a hegy, ennek oka pedig nem más, mint, hogy beletartozik a Seven Summitsba, azaz az adott kontinens legmagasabb csúcsaként tartják számon. (Nem, a Mont Blanc az Alpok legmagasabb pontja). Nem utolsó szempont pedig, hogy Délről és Északról a hegy óriási hamvas női mellekre emlékeztető formája. Alpesi szárnypróbálgatásaink színhelyéül így az Elbrusz jól kitaposott déli normálútját választottuk.
A szokásostól eltérően hosszabb szubjektív leírása következik a túrának. Ha nem érdekelnek az élménybeszámoló részletei, csak szeretnéd megszervezni a saját Elbrusz túrádat, görgess le a cikk aljára.
Utazási és hegymászási koncepciónk alapvetően a költségek minimalizálása volt. Persze így a kultúrsokk kockázata is megnőtt. Nem beszélve arról, ha egyébként is nyelvi nehézségekkel küzdöttünk (6-8 orosz kifejezésből álló szókincs), ami elég karcsúnak tűnt. Az oroszok természetesen nem beszélnek más nyelveken, neked kell az ő országukban az ő nyelvükön értened és beszélned.
Az első misszió tehát a Baksan völgy végében található Cheget sífalucskába való eljutás. Ha nagyon szűk a büdzsé, akkor ezt nagyjából egy nap alatt meg lehet tenni tömegközlekedve is, de nekünk inkább egy nap reptéri késés miatt az idő rövidsége miatt kellett aggódnunk, így a gyorsabb de drágább taxizást választottuk.
-1. és 0. nap: Vadkelet
Mineralnye Vody repterére érkezve, a fogadó terminálon 3-4 taxitársaság kínál előre fizetős taxikat, Chegetig nagyjából 3500 rubelért. De... mivel már kijöttünk a terminálról, (és egy estét reptér mellett található szállóban töltöttünk, ahol az utolsó festés-tatarozás 1962-ben volt) a reptéri alkalmazott hölgy nem engedett már vissza (???), így taxis hiénák karmaiba kerültünk.
Az ártárgyalásban mindig segítségünkre volt az állandó felszerelésünk, jegyzetfüzet, toll, és a varásszó: Szkokó? (Mennyi?), majd a jegyzetfüzet átnyújtása következett, amire emberünk felvéshette első ajánlatát, hogy mi is értsük, aztán az alkudozás papíron folyt tovább (Áldom az eget, hogy legalább ugyanazokat az arab számokat használjuk).
Végül megállapodtunk örmény taxisunkkal, hogy kicsivel a korrekt ár felett elvisz minket a 160 km-re lévő faluba. Barátunk nagyon jóindulatúnak tűnt elsőre, de valahogy teli arany fogsorának csillogó mosolya azt súgta ,hogy valami nem teljesen oké. (Minden 30 feletti embernek legalább fogsorának a fele arany pótlásból van, elsőre nagyon fura, hogy a nemzeti startégiai aranytartalék jelentős részét az emberek a szájukban hordják.)
Majd a legvadabb magyar Suzuki Wagon R+-os reklámokat felülmúlva, amiben bemutatják, hogy hogy fér el egy 300 literes csomagtérben, 2 faház és három horgászfelszerelés és 4db 80 kilós ponty, plusz az öt fős család, a sofőrünk egy Lada Samarába pakolt be 4 db átlagosan 185 centis embert 70 literes zsákokkal. Pár kilométer megtétele után a Samarából áthelyezésre kerültünk egy 20 éves Audi 80-asba egy másik sofőrrel. Nem tetszett a dolog, éreztem, hogy erre még rá kell fizetnünk, mert az út nagy része még hátra van. Mad Maxim a 100 km alatt kb 16-szor mutatta meg, hogy kell kanyarban záróvonalnál úgy előzni, hogy a szembe sávban szabályosan haladó autókat a murvás leállósávba kényszerítsük. Az anyósülésről végignézve ezt az őrületet, sokat gondoltam a családomra és átgondoltam a jövőmet és az életemet is párszor.
Az orosz területet elhagyva a Kabard-Balkár Köztársaság területén folyt tovább autós ámokfutásunk. Itt útzárak, páncélos járművek, símaszkos kalasnyikovos határőrök és közepes méretű tehéncsordák között szlalomoztunk a kétsávos úton 120-szal.
Ha éppen nem a méltán híres orosz forgalomtól rettegtem, és annak legveszélyesebb elemétől, saját magunktól, megpróbáltam a tájat figyelni. A Baksan völgy lassan záródott körbe körülöttünk. A zöldellő völgyet, hatalmas függőleges és teraszos gránitfalak vették körbe egyre szűkebbé téve azt, egészen addig míg el nem értük a tulajdonképpeni északi Kaukázus hegyeit. A hagymakupolás templomokat felváltották a földszintes apró mecsetek. A gleccserek táplálta Baksan folyót többször keresztezve hajtottunk át elhagyatott rozsdaette gyárak mellett. A fantasztikus alpesi látképbe időnként 10 emeletes omladozó panelházak és állandóan hatalmas villanyoszlopok kerültek. És bár az Alpokat járva ezek az elemek bántóan tájidegennek tűnnének, úgy éreztem, itt valahogy ez a "természet" része, ez Oroszország, ahol a kicsire nem adnak, és valószínűleg furcsán néztek volna rám, ha megpróbáltam volna elmagyarázni miért tájidegen egy ZIL a folyóban. Lassan elfogott az az izgalommal vegyes érzés, hogy nagyon máshol vagyunk, ez a legszéle annak a világnak, amit Európának hívunk még.
A taxizás végén az előre megjósolható kis extra üvöltözés és pénz kifizetése után felkerestük az adminisztratív és regisztrációs támogatást nyújtó iroda képviselőjét, aki hibátlan angolsággal segített elintézni a hiányzó felszerelést (sátor, jégcsákány, gázfőző stb.) Nevét imáimba foglalom... Megnéztük a 3 napos időjárás előrejelzést 5600-ra, majd eltettük magunkat estére Cheget sífalucskában, ahonnan télen a grúz határ közeli sípályák indulnak.
1. nap: Emberek akik gyalog másznak hegyet
Másnap 25 kilós zsákjainkkal gyalog sétáltunk át Azau felvonóállomáshoz, ami tulajdonképpen az Elbrusz lába, ahova nem ér már le a gleccser. Innen a csomagjainkat a felvonóra tettük, és gyalog indultunk fel a sípályákon a 3500 méteren található MIR állomásig, melynek semmi köze az orosz űrhajózáshoz, hanem a felvonóépületek teteje, illetve parkoló a ratrakok számára. Felvonó? Ratrakok? Igen, az Elbruszra 2350 méteren kezdődő felvonóállomástól 3500-ig kabinos lifttel, onnan 4690 m-ig pedig ratrakkal fel lehet jutni. Ami meglepő, hogy nem csak a turisták használják, de az Elbrusz csúcstámadóinak 80-90%-a is igénybe veszi ezeket. Eléggé meglepődtem ezen, de úgy látszik, sok embernek a hegymászás kizárólag a csúcsról szól. Akklimatizációs okokból inkább a gyaloglást választottuk, tábort este miután levonultak a magukat MIR állomás szemetes környezetében, de fantasztikus kaukázusi főgerinccel fotózó turisták, a felvonoház posztapokaliptikus trash zombihorror környezetében vertük fel. Éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy a teljes tejködben és sötétségben beindítják a felvonót, melynek fémszerkezete az ingaórákhoz hasonló bajlós 100 decibeles ütemes koppanásokkal jelezte, hogy valakik közelednek. A horrorfilmbe illő díszletek és az épületben található köd miatt is kissé gyerekesen pánikolni kezdtünk, lelki szemeink előtt felvillant, ahogy hálózsákjainkban fekve cipőznek a katonák, mert betörtünk a felvonóházba bivakolni. De csak két ratrakos srác jött fel, hogy a hajnali háromkor induló csúcstámadásra felszállítsa 4600-ig az "alpinistákat".
2. nap. Hómezőn
A gleccser 3800-on kezdődik, a Garabashi, vagy angol nyelven a Barrels Hut hordómenedékei felett. Itt mutatja meg magát először a két csúcs teljes nagyságában. Ekkor láttuk meg, hogy a helyenként több, mint száz méter vastag minden irányba leszakadó hasadékos gleccserek között egyenesen és simán felfelé kaptató normálutat teljes hosszában. A hegy ikercsúcsai egyre közelebbről emelkedtek fölénk, elkezdtük érezni milyen hatalmas is valójában. De a könnyű hómezők miatt lágy óriásnak tűnt csupán, aki egészen máshogy támad. Nap végére 4000 méter körüli Priut 11-es tábor romjaihoz érkeztünk, ahol kialakítottuk a második bivakunkat. Sajnos itt elveszítettük Mirkót, aki erős napszúrása miatt belázasodott, és úgy döntött levonul a hegyről. A többiek főztek, én még tettem egy akklimatizációs sétát 4300-ig a kásás olvadó úton, majd befeküdtem Hotel Tetanusznak elkeresztelt fedett, de behavazott bivakomba, egy elhagyatott menedékház félig összedőlt alagsorában.
3. nap. Határok feszegetése
A hivatalos akklimatizációs stratégia szerint 3000 és 4000 méter között kell tartani egy akklimatizációs napot, amikor két éjszakát ugyanazon a szinten kell bivakolni. Azonban sms-en keresztül értesítést kaptunk, hogy pár napon belül betör a rossz idő, és maximum 2 napunk van arra még, hogy elérjük a csúcsot. Az általános közérzete és étvágya mindhármunknak jó volt, úgy döntöttünk, hogy feltoljuk a tábort a csúcstámadó magasságba a Pastuhov sziklákig 4690-re (majdnem idáig jönnek a ratrakok). Ide érve elkezdtük érezni az AMS enyhe tüneteit, tehát megálltunk, tábort vertünk. Pár óra múlva elmúlt a fejfájás és az émelygés, és abban maradtunk, hogy másnap megpróbálhatjuk a csúcsot, ha pedig bármilyen AMS tünetet észlelünk, visszafordulunk, és gyakorlatilag a napot a kötelező 4000 és 5000 méter között eltöntendő akklimatizációs napnak tudjuk be.
4. nap: Csúcstámadás
4600-on szar aludni. Pláne, ha a sátrad kicsi, és nem nagyon tudsz egyenes felszínt kialakítani, találni, és egyfolytában rácsúszol a mászótársadra álmodban. Szóval nem aludtam valami jól... Hajnali háromkor hágóvasak karmoló hangjára és az orosz guide-ok jellegzetes akcentusú angol buzdítására ébredtem. Megpróbáljuk. Nándinak nem volt még jó az akklimatizációja, fájt a feje, ezért ő a táborunkban maradt, és Gáborral ketten indultunk neki fejlámpáink fényénél a csúcsnak. Mivel zabszem volt a seggemben, valahogy muszáj volt fékeznünk magunkat, hogy tartalékoljuk az erőt, beálltunk a leglassabb parti mögé, és vánszorogva követtük őket egy óra hosszat.
4700-ig a hegy egy 1-es nehézségű sítúra út, nincsen meredekebb emelkedő 25-30 foknál. 4800-on azonban elkezdődik egy keserves 45-55 fokos szakasz (3-as nehézségű sítúra), ahol a keleti kúpon haladunk meredeken kaptatva 5300 méterig, majd egy hosszabb traverz után (1-es nehézség) a két csúcsot elválasztó széles nyeregbe értünk. Itt egy guide, aki itt fordította vissza a csapatát szólt, hogy a legelső csúcsraérővel egyidőben vissza kell fordulnunk, mert az idő el fog romlani. És csakugyan, a nyereg körül lassan gomolyogni kezdtek a felhők. Belehúztam, és hamar azt vettem észre, hogy beértem a legelső partit, és a csúcs alatt én taposom a friss hóban a nyomot. Persze hamar rájöttem, hogy nekem ezért egyáltalán nem fizet senki, úgyhogy visszapasszoltam a nemes feladatot a guidenak, beállva ő és hullafáradt koreai kuncsaftjai közé.
A csúcsra 11-re Gábor is felért, nagy mosoly, pacsi, fotó. De indulnunk kellett, egyre jobban felhősödött a hegy körül, az elmúlt napokban pedig kifigyeltük, hogyan húzódnak a fekete területek felett kialakuló gomolyfelhők délután a gleccser felé, ami felett hirtelen lehűlve erősen havazni kezdenek. Másrészt a csúcseufória elmúltával az AMS enyhe tünetei erősödni kezdtek, a szúró fejfájás elől egy menekvés volt: lefele. Erősen sárgultam az irigységtől amikor az amerikai síalpinisták bekattintották a Dynafit kötéseket és elsiklottak mellettem. Sebaj, a nyereg és a traverz után bemutattuk a kelet-európai alpinisták klasszikus lejöveteli módját, a seggelést. Mivel ez a jármód az oroszoknál is dívik, egész seggelő csúszdapályák voltak már kialakítva, ahonnan a kicsúszás veszélye nélkül lehetett gyorsan lejutni a hegyről... Na igen, egy léccel azért klasszabb lett volna...
Délután kettőre visszaértünk a táborba, ahol Nándi frissen, fitten várt minket, megbeszéltük, hogy másnap ő is csúcsot támad egy csoporttal majd, mi pedig megvárjuk, ahogy ő is aznap a táborban pihent. De az időjárás másképp döntött...
5. nap: Vihar, menekülés és áhitat
Hullafáradtan pihegtem a sátrunkban, amire este 9.30 körül ráborult az éjszaka. Előtte már erősen felhősödött, később havazni kezdett. A folyamatos hóesés miatt állandóan le kellett ütögetnünk belülről a sátorról a havat. De az a 40 centi hó ami esett megvédett minket a kinti fagyos hidegtől. Később erős elektromos vihar vette kezdetét. A légnyomás ingadozott, az akklimatizációm mintha eltűnt volna, az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy iszonyatosan fáj a fejünk, szédülünk. Megnéztem a GPS-t, 70 méterrel félrekalibrált a vihar előtti állapothoz képest. Erősen változott a légnyomás... Hosszú vakuszerű villanások láttam, azt hittem kint villámlik, de nem hallottam a dörgést egyáltalán. Majd a sátron belül kezdett el apróbb kisülésekben szikrázni a levegő a sátorrudak környékén... Ez már a legkevésbé sem volt szimpatikus, de az éjszaka közepén egy hóviharban nem tudtunk levonulni a hegyről. A Pastuhov szikláknál pedig nincsen semmi fedezék a villámok elől, csak egy tákolt villámhárító, tőlünk 20 méterre. Bíztunk benne erősen. Az éjjeli agónia alatt Nándi is feladta a másnapi csúcstámadás terveit, az extra fél méter hóban 2,5 kilométeren és 1000 méter szinten keresztül sok lett volna, ráadásul neki is újra rosszabbodottak hegyibetegségi tünetek a vihar alatt. Másnap hajnalban egy hosszú lázálomhoz hasonló 8 órás vergődés után kikászálódtunk a sátorból iszonyatos fejfájás közepette. Kidugni a fejem a North Face expedíciós sátraink feszített bejáratainak a nyílásán olyan volt mint megszületni... Fájt, de már jó volt kint. A hegy felhőbe borult, lassan megpróbáltunk minél kevesebb fejmozdulattal havat olvasztani.
Miután kiástuk a sátrainkat, összepakoltunk a köd szétoszlott és megjelent előttünk egy másik hegy. Sehol senki, a ratrakok nem zúgtak, a guideok nem hajtották a kuncsaftjaikat a hegyre fel. Csak mi voltunk a hegyen a teljesen süket csöndben a friss fél méter hóban térdelve, hátunkon a zsákjainkkal. Előtűnt a felhők közül a Kaukázus főgerince. A Dongozorum roppant északi fala, a Nakratau és az Ushba néma ősi tanúkként néztek ránk. Leestek hátunkról a zsákok, és megálltunk, földbe gyökerezett a lábunk. Előttünk meredtek ezek a roppant hegyek pont úgy, ahogy 10.000, vagy 100.000 évvel ezelőtt. Állnak mozdulatlan az idők végezetéig, ahogy a felhők kavarognak közöttük. Nem tudtunk tovább indulni, csak álltunk a csendben majd egy óráig, néztük őket, és ők minket, ezeket az apró lényeket, akik beléptek ebbe a felső övezetbe, ahova senki nem tartozik, csak ők. Ez a kép azt hiszem, örökre beleégett az emlékezetembe.
Tájékozódás:
A déli normálút a leg magától értetődőbb felmenetek közé tartozik, mégis sok haláleset történik minden évben, melynek fő oka az eltévedés és gleccserhasadékba esés, kicsúszás. Ez akkor következik be, ha felhőbe borul a hegy, és a gleccseren állva a mászó teljes "white-out-ba" kerül és képtelen tájékozódni. Ha nem vezetővel mentek mindenképp vigyetek GPS-t magatokkal, hogy szükség esetén trackbackkel biztonságosan vissza tudjatok fordulni. Nemsokára megosztom a saját trackemet is, addig is az alábbi Garmin track jól használható a Garabashi állomástól felfele.
Időjárás:
A másik fő objektív veszély a hegyen természetesen a rossz idő... Megpróbáltuk kitalálni, hogy működik a lokális időjárás a hegyen, ezek a tapasztalatok azonban kizárólag a nyári körülményekre érvényesek. Úgy láttuk, hogy szép időben az Elbrusz óriási gleccserei körüli fekete hegyoldalakban késő délelőtt erős feláramlás kezdődik, mely dél körül elkezd gomolyfelhőkké alakulni. Ekkor a gleccser fehér területei felett még teljesen tiszta az idő, de a délután folyamán ezek a konvekciós folyamatok szépen felhőbe borítják először a 3-4000 közötti részeket, majd késő délután csapadék ,esetleg zivatar következik 4000-5000 között is. A csúcs akár ekkor is a felhők felett lehet, de ekkorra már mindenképp bivakba, menedékbe kell húzódni.
A Mountain forecastnak van részletes időjárás előrejelzése az Elbruszról, mely többé-kevésbé pontos és megbízhatónak tűnt. Állítsatok rá valakit itthon, hogy rendszeresen nézze a linket, és küldje el nektek sms-ben a híreket.
Szervezés, költségek, hogyan jöjjünk ki olcsóbban?
Oroszországba szervezni hegymászó túrát eggyel bonyolultabb, mint kiugrani az Alpokba mászni. Mindazonáltal, ha birtokában vagy a szükséges hegymászó ismereteknek, és megfelelően tudsz tájékozódni a hegyen, akkor miért fizetnél egy magyar túraszervező cégnek 130-150 ezer forintot a vezetésért? Ők is minden bizonnyal ugyanazzal a supportot biztosító orosz irodával intéztetik az ügyes-bajos dolgokat, engedélyeket, akiket te is személyesen megkereshetsz angol nyelven. 5-6 email megírásával 100.000 forintot gyorsan megspórolhatsz...
Ami kelleni fog tehát:
 |
| Saját serpád vagy |
A szokásostól eltérően hosszabb szubjektív leírása következik a túrának. Ha nem érdekelnek az élménybeszámoló részletei, csak szeretnéd megszervezni a saját Elbrusz túrádat, görgess le a cikk aljára.
Utazási és hegymászási koncepciónk alapvetően a költségek minimalizálása volt. Persze így a kultúrsokk kockázata is megnőtt. Nem beszélve arról, ha egyébként is nyelvi nehézségekkel küzdöttünk (6-8 orosz kifejezésből álló szókincs), ami elég karcsúnak tűnt. Az oroszok természetesen nem beszélnek más nyelveken, neked kell az ő országukban az ő nyelvükön értened és beszélned.
Az első misszió tehát a Baksan völgy végében található Cheget sífalucskába való eljutás. Ha nagyon szűk a büdzsé, akkor ezt nagyjából egy nap alatt meg lehet tenni tömegközlekedve is, de nekünk inkább egy nap reptéri késés miatt az idő rövidsége miatt kellett aggódnunk, így a gyorsabb de drágább taxizást választottuk.
-1. és 0. nap: Vadkelet
Mineralnye Vody repterére érkezve, a fogadó terminálon 3-4 taxitársaság kínál előre fizetős taxikat, Chegetig nagyjából 3500 rubelért. De... mivel már kijöttünk a terminálról, (és egy estét reptér mellett található szállóban töltöttünk, ahol az utolsó festés-tatarozás 1962-ben volt) a reptéri alkalmazott hölgy nem engedett már vissza (???), így taxis hiénák karmaiba kerültünk.
 |
| Be fog férni |
Végül megállapodtunk örmény taxisunkkal, hogy kicsivel a korrekt ár felett elvisz minket a 160 km-re lévő faluba. Barátunk nagyon jóindulatúnak tűnt elsőre, de valahogy teli arany fogsorának csillogó mosolya azt súgta ,hogy valami nem teljesen oké. (Minden 30 feletti embernek legalább fogsorának a fele arany pótlásból van, elsőre nagyon fura, hogy a nemzeti startégiai aranytartalék jelentős részét az emberek a szájukban hordják.)
Majd a legvadabb magyar Suzuki Wagon R+-os reklámokat felülmúlva, amiben bemutatják, hogy hogy fér el egy 300 literes csomagtérben, 2 faház és három horgászfelszerelés és 4db 80 kilós ponty, plusz az öt fős család, a sofőrünk egy Lada Samarába pakolt be 4 db átlagosan 185 centis embert 70 literes zsákokkal. Pár kilométer megtétele után a Samarából áthelyezésre kerültünk egy 20 éves Audi 80-asba egy másik sofőrrel. Nem tetszett a dolog, éreztem, hogy erre még rá kell fizetnünk, mert az út nagy része még hátra van. Mad Maxim a 100 km alatt kb 16-szor mutatta meg, hogy kell kanyarban záróvonalnál úgy előzni, hogy a szembe sávban szabályosan haladó autókat a murvás leállósávba kényszerítsük. Az anyósülésről végignézve ezt az őrületet, sokat gondoltam a családomra és átgondoltam a jövőmet és az életemet is párszor.
Az orosz területet elhagyva a Kabard-Balkár Köztársaság területén folyt tovább autós ámokfutásunk. Itt útzárak, páncélos járművek, símaszkos kalasnyikovos határőrök és közepes méretű tehéncsordák között szlalomoztunk a kétsávos úton 120-szal.
Ha éppen nem a méltán híres orosz forgalomtól rettegtem, és annak legveszélyesebb elemétől, saját magunktól, megpróbáltam a tájat figyelni. A Baksan völgy lassan záródott körbe körülöttünk. A zöldellő völgyet, hatalmas függőleges és teraszos gránitfalak vették körbe egyre szűkebbé téve azt, egészen addig míg el nem értük a tulajdonképpeni északi Kaukázus hegyeit. A hagymakupolás templomokat felváltották a földszintes apró mecsetek. A gleccserek táplálta Baksan folyót többször keresztezve hajtottunk át elhagyatott rozsdaette gyárak mellett. A fantasztikus alpesi látképbe időnként 10 emeletes omladozó panelházak és állandóan hatalmas villanyoszlopok kerültek. És bár az Alpokat járva ezek az elemek bántóan tájidegennek tűnnének, úgy éreztem, itt valahogy ez a "természet" része, ez Oroszország, ahol a kicsire nem adnak, és valószínűleg furcsán néztek volna rám, ha megpróbáltam volna elmagyarázni miért tájidegen egy ZIL a folyóban. Lassan elfogott az az izgalommal vegyes érzés, hogy nagyon máshol vagyunk, ez a legszéle annak a világnak, amit Európának hívunk még.
A taxizás végén az előre megjósolható kis extra üvöltözés és pénz kifizetése után felkerestük az adminisztratív és regisztrációs támogatást nyújtó iroda képviselőjét, aki hibátlan angolsággal segített elintézni a hiányzó felszerelést (sátor, jégcsákány, gázfőző stb.) Nevét imáimba foglalom... Megnéztük a 3 napos időjárás előrejelzést 5600-ra, majd eltettük magunkat estére Cheget sífalucskában, ahonnan télen a grúz határ közeli sípályák indulnak.
1. nap: Emberek akik gyalog másznak hegyet
Másnap 25 kilós zsákjainkkal gyalog sétáltunk át Azau felvonóállomáshoz, ami tulajdonképpen az Elbrusz lába, ahova nem ér már le a gleccser. Innen a csomagjainkat a felvonóra tettük, és gyalog indultunk fel a sípályákon a 3500 méteren található MIR állomásig, melynek semmi köze az orosz űrhajózáshoz, hanem a felvonóépületek teteje, illetve parkoló a ratrakok számára. Felvonó? Ratrakok? Igen, az Elbruszra 2350 méteren kezdődő felvonóállomástól 3500-ig kabinos lifttel, onnan 4690 m-ig pedig ratrakkal fel lehet jutni. Ami meglepő, hogy nem csak a turisták használják, de az Elbrusz csúcstámadóinak 80-90%-a is igénybe veszi ezeket. Eléggé meglepődtem ezen, de úgy látszik, sok embernek a hegymászás kizárólag a csúcsról szól. Akklimatizációs okokból inkább a gyaloglást választottuk, tábort este miután levonultak a magukat MIR állomás szemetes környezetében, de fantasztikus kaukázusi főgerinccel fotózó turisták, a felvonoház posztapokaliptikus trash zombihorror környezetében vertük fel. Éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy a teljes tejködben és sötétségben beindítják a felvonót, melynek fémszerkezete az ingaórákhoz hasonló bajlós 100 decibeles ütemes koppanásokkal jelezte, hogy valakik közelednek. A horrorfilmbe illő díszletek és az épületben található köd miatt is kissé gyerekesen pánikolni kezdtünk, lelki szemeink előtt felvillant, ahogy hálózsákjainkban fekve cipőznek a katonák, mert betörtünk a felvonóházba bivakolni. De csak két ratrakos srác jött fel, hogy a hajnali háromkor induló csúcstámadásra felszállítsa 4600-ig az "alpinistákat".
2. nap. Hómezőn
 |
| Garabashi állomás |
3. nap. Határok feszegetése
A hivatalos akklimatizációs stratégia szerint 3000 és 4000 méter között kell tartani egy akklimatizációs napot, amikor két éjszakát ugyanazon a szinten kell bivakolni. Azonban sms-en keresztül értesítést kaptunk, hogy pár napon belül betör a rossz idő, és maximum 2 napunk van arra még, hogy elérjük a csúcsot. Az általános közérzete és étvágya mindhármunknak jó volt, úgy döntöttünk, hogy feltoljuk a tábort a csúcstámadó magasságba a Pastuhov sziklákig 4690-re (majdnem idáig jönnek a ratrakok). Ide érve elkezdtük érezni az AMS enyhe tüneteit, tehát megálltunk, tábort vertünk. Pár óra múlva elmúlt a fejfájás és az émelygés, és abban maradtunk, hogy másnap megpróbálhatjuk a csúcsot, ha pedig bármilyen AMS tünetet észlelünk, visszafordulunk, és gyakorlatilag a napot a kötelező 4000 és 5000 méter között eltöntendő akklimatizációs napnak tudjuk be.
4. nap: Csúcstámadás
4600-on szar aludni. Pláne, ha a sátrad kicsi, és nem nagyon tudsz egyenes felszínt kialakítani, találni, és egyfolytában rácsúszol a mászótársadra álmodban. Szóval nem aludtam valami jól... Hajnali háromkor hágóvasak karmoló hangjára és az orosz guide-ok jellegzetes akcentusú angol buzdítására ébredtem. Megpróbáljuk. Nándinak nem volt még jó az akklimatizációja, fájt a feje, ezért ő a táborunkban maradt, és Gáborral ketten indultunk neki fejlámpáink fényénél a csúcsnak. Mivel zabszem volt a seggemben, valahogy muszáj volt fékeznünk magunkat, hogy tartalékoljuk az erőt, beálltunk a leglassabb parti mögé, és vánszorogva követtük őket egy óra hosszat. |
| Traverz a nyereg előtt |
 |
| Felhős öröm |
Délután kettőre visszaértünk a táborba, ahol Nándi frissen, fitten várt minket, megbeszéltük, hogy másnap ő is csúcsot támad egy csoporttal majd, mi pedig megvárjuk, ahogy ő is aznap a táborban pihent. De az időjárás másképp döntött...
5. nap: Vihar, menekülés és áhitat
 | |
| A Dongozorum és a Nakra Tau |
Hullafáradtan pihegtem a sátrunkban, amire este 9.30 körül ráborult az éjszaka. Előtte már erősen felhősödött, később havazni kezdett. A folyamatos hóesés miatt állandóan le kellett ütögetnünk belülről a sátorról a havat. De az a 40 centi hó ami esett megvédett minket a kinti fagyos hidegtől. Később erős elektromos vihar vette kezdetét. A légnyomás ingadozott, az akklimatizációm mintha eltűnt volna, az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy iszonyatosan fáj a fejünk, szédülünk. Megnéztem a GPS-t, 70 méterrel félrekalibrált a vihar előtti állapothoz képest. Erősen változott a légnyomás... Hosszú vakuszerű villanások láttam, azt hittem kint villámlik, de nem hallottam a dörgést egyáltalán. Majd a sátron belül kezdett el apróbb kisülésekben szikrázni a levegő a sátorrudak környékén... Ez már a legkevésbé sem volt szimpatikus, de az éjszaka közepén egy hóviharban nem tudtunk levonulni a hegyről. A Pastuhov szikláknál pedig nincsen semmi fedezék a villámok elől, csak egy tákolt villámhárító, tőlünk 20 méterre. Bíztunk benne erősen. Az éjjeli agónia alatt Nándi is feladta a másnapi csúcstámadás terveit, az extra fél méter hóban 2,5 kilométeren és 1000 méter szinten keresztül sok lett volna, ráadásul neki is újra rosszabbodottak hegyibetegségi tünetek a vihar alatt. Másnap hajnalban egy hosszú lázálomhoz hasonló 8 órás vergődés után kikászálódtunk a sátorból iszonyatos fejfájás közepette. Kidugni a fejem a North Face expedíciós sátraink feszített bejáratainak a nyílásán olyan volt mint megszületni... Fájt, de már jó volt kint. A hegy felhőbe borult, lassan megpróbáltunk minél kevesebb fejmozdulattal havat olvasztani. |
| A legszigorúbb hegy: Ushba |
Tájékozódás:
A déli normálút a leg magától értetődőbb felmenetek közé tartozik, mégis sok haláleset történik minden évben, melynek fő oka az eltévedés és gleccserhasadékba esés, kicsúszás. Ez akkor következik be, ha felhőbe borul a hegy, és a gleccseren állva a mászó teljes "white-out-ba" kerül és képtelen tájékozódni. Ha nem vezetővel mentek mindenképp vigyetek GPS-t magatokkal, hogy szükség esetén trackbackkel biztonságosan vissza tudjatok fordulni. Nemsokára megosztom a saját trackemet is, addig is az alábbi Garmin track jól használható a Garabashi állomástól felfele.
Időjárás:
A másik fő objektív veszély a hegyen természetesen a rossz idő... Megpróbáltuk kitalálni, hogy működik a lokális időjárás a hegyen, ezek a tapasztalatok azonban kizárólag a nyári körülményekre érvényesek. Úgy láttuk, hogy szép időben az Elbrusz óriási gleccserei körüli fekete hegyoldalakban késő délelőtt erős feláramlás kezdődik, mely dél körül elkezd gomolyfelhőkké alakulni. Ekkor a gleccser fehér területei felett még teljesen tiszta az idő, de a délután folyamán ezek a konvekciós folyamatok szépen felhőbe borítják először a 3-4000 közötti részeket, majd késő délután csapadék ,esetleg zivatar következik 4000-5000 között is. A csúcs akár ekkor is a felhők felett lehet, de ekkorra már mindenképp bivakba, menedékbe kell húzódni.
A Mountain forecastnak van részletes időjárás előrejelzése az Elbruszról, mely többé-kevésbé pontos és megbízhatónak tűnt. Állítsatok rá valakit itthon, hogy rendszeresen nézze a linket, és küldje el nektek sms-ben a híreket.
Szervezés, költségek, hogyan jöjjünk ki olcsóbban?
Oroszországba szervezni hegymászó túrát eggyel bonyolultabb, mint kiugrani az Alpokba mászni. Mindazonáltal, ha birtokában vagy a szükséges hegymászó ismereteknek, és megfelelően tudsz tájékozódni a hegyen, akkor miért fizetnél egy magyar túraszervező cégnek 130-150 ezer forintot a vezetésért? Ők is minden bizonnyal ugyanazzal a supportot biztosító orosz irodával intéztetik az ügyes-bajos dolgokat, engedélyeket, akiket te is személyesen megkereshetsz angol nyelven. 5-6 email megírásával 100.000 forintot gyorsan megspórolhatsz...
Ami kelleni fog tehát:
- Orosz vízum (szükséges iratok)
- A vízumhoz szükséges előre a repülő-, vagy vonatjegy! (Ez megnehezíti azoknak a dolgát, akik vonattal akarnának kimenni)
- Biztosítás: OEAV nem elég, csak magyar és angol nyelvű kivonatot fogadnak el! Az elfogadott biztosítók listája itt.
- Meghívólevél: lásd
alább
- Nemzeti Park belépő az Elbruszra
- OVIR regisztráció
- Oroszországban hivatalosan igazolni kell, hogy ottartózkodásod alatt hol szállsz meg. Mivel sátrazol, vagy a menedékházakban vagy, ez problémás, mivel ezek természetesen nem hivatalos turisztikai egységek, ebben is egy szálloda, vagy iroda segítségét kell kérni.
- Határengedély
- Az Elbrusz csúcsmászáshoz nem szükséges, de ha a Cheget és Dongozrum környékén akarsz túrázni, ezt is be kell szerezned az érkezésed előtt két hónappal
A Pilgrim Tours Elbrus Lite Package kifejezetten a külföldi túraszervező cégek és önálló szervezőknek lett kitalálva. A befizetett 4900 rubelért a vízumhoz szükséges meghívólevelet kiállítják, így nem kell az itthoni erősen lehúzós orosz utazási specialista irodákkal intézkedni az ügyben.
Jó tapasztalataink miatt mindenképp őket ajánlanám, nagyon megkönnyítették a dolgunkat, és sokat segítettek:
Amint kiértél Chegetbe, a helyi képviselőjükkel találkozol, aki mindenben eligazít és személyesen elkísér pénzt váltani, felszerelést bérelni, és fordít minden helyzetben oroszról angolra.
Regisztrál a helyi hegyimentő szolgálatnál, és ha para van, (térerő van a déli normálúton, sms-t lehet nekik írni), hívja a mentőket.
Vicces, de ha megmásztad a csúcsot, egy laminált oklevelet is kiállítanak, ezen nagyon jót mulattunk.
Illetve az árban benne van, hogy egy éjszakát ingyen eltölthetsz egy fullos síszállóban, félpanzióval, amit egy hét gleccseren alvás után biztos, hogy nem akarsz kihagyni.
Tehát akkor mennyi az annyi?
A "kötelező" költségek:
Repjegy: 110.000 Ft (turista osztály, rugalmatlan, nem változtatható időponttal)
Turista vízum: 11.000 Ft , ha magadnak intézed az orosz követségen
Elbrus Lite Package: engedélyek, support és egy éjszaka félpanzióval: 4900 Rub, kb 37.000 Ft
Taxi Mineralnye Vody reptérről Cheget faluba és vissza: 2X3500 rubel, négy főre elosztva fejenként kb 12.000 Ft
Azaz összesen 160.000 magyar pénz.
Ezen kívül természtesen az étkezés és felszerelésbérlés költségeit kell még állnod. Ezt természtetesen mindenkinek más-más, attól függően, hogy mennyi sört iszik a mászás után, milyen kaját visz magával stb. Szerintem a kb 10.000 rubel költőpénz bőven elég, de ha itthonról hozol ételt az útra, ennél kevesebb is elég lehet, persze ha több van nálad, még egyéb helyeket is meglátogathatsz, használhatod a felvonót stb. 70.000 Ft költőpénzből finanszírozni lehet az étkezést, felszerelésbérlést (sátor, gáz, benzin) és egy-két extra éjszakát a környék felfedezésére.
Tehát összesen 230.000 Ft-ból meg lehet fordulni, és nem koplaltál, és pár sörrel is megjutalmazhattad magad az út végén. Szóval DAVAJ! :)
Úgy látszik elég sokat változott a világ...:-)
VálaszTörlésÉn még a 90-es évek közepe felé jártam az Elbruszon. (http://www.ferrata.hu/szeferrata/?q=node/125)
Akkor nem kellett semmiféle dolog a felsorolt "hivataloskodásokból".
Nekem 25$-ba került a két hét, de ebben benne volt egy út Asztrahányon és a Kara-kumon keresztül Taskentig... (http://www.ferrata.hu/szeferrata/?q=node/124)