Könnyek szöknek a szemembe, ahogy a mászócipőt egy határozott mozdulattal ráerőltetem a lábamra. Nem volt elég egy fájdalomcsillapító. Előveszek még egyet és gyorsan, folyadék nélkül lenyelem. Egy pillanatra eszembe jut, hogy vissza kellene fordulni. Negyed órával ezelőtt a kitett omladéklejtőn egyensúlyozgattam, ahol nem tanácsos elvéteni a lépést. Jobban belegondolva, semmi kedvem visszamenni azon az úton. Aztán eszembe jut, hogy négy évvel ezelőtt ugyanitt kérte tőlem egy barátom, hogy inkább forduljunk vissza, de semmibe vettem a kérését. Utána jó darabig nem másztunk együtt. Egy pillanatra úgy érzem, hogy vele szemben sem lenne korrekt, ha engedményt tennék most magamnak.
Könnyűnek kellene lennie az első kötélhossznak, de nehezen mozgok benne. Nem bízom még az Ennstal-Alpokat alkotó mészkőben, ami valahogy máshogy törik, mint a megszokott. De sokkal inkább a lábammal van a baj, érzem, hogy kényszermozgásokat végzek, túlkompenzálok, az egészséges oldalamra terhelek. Túl sok erőt fejtek ki azokon a részeken is, amin könnyedén át kellene jutnom. Eszembe jut, hogy harmadik napja hosszú edzésekkel terhelem magam, és spórolnom kellene az erőmmel, hogy végig bírjam csinálni az előttem álló 450 métert.
Az első standba felérve keresek egy olyan talpalatnyi helyet, ahol a szikla nem nyomja a köszvényes ízületemet, és a testsúlyomat az egészséges lábamra tudom helyezni. Most, hogy már elkezdtük a mászást, nem fordulunk vissza, megengedem, hogy elgondolkozzam, miért is teszem magammal mindezt? "Talán lehetne annyi eszem, hogy pihentetem még az ízületet, amire három hete most először tudok teljes testsúllyal ráállni, és én egyből egy egész napos terhelésnek teszem ki." De igazából pontosan tudom, hogy így büntetem magam a hibás életmódomért, hátha tanulok belőle. Másnaposan is mindig elmegyek edzeni, hadd essen igazán rosszul.
A kulcskötélhossz alá érkezve viszont a mászótársam szól, hogy kikerülné a nehéz szakaszt, és javasolja, hogy másszunk át a mellettünk futó, könnyebb útba. Méltatlannak érzem a helyzetet, most, hogy végre felszívtam magam az akaraterő és a gyógyszerek segítségével. Ahogy négy éve is tettem, nem hallgatok a mászótársamra, győzködni kezdem, hogy menni fog. Nincs teljesen meggyőzve, de nekiindulok. A szikla előbb kicsit áthajlik, majd pozitív, de kitett táblán folytatódik. Nehéznek érzem, de tudom, hogy meg merem csinálni, mert a biztosítási pontok közel vannak egymáshoz, nem eshetek nagyot. Ahogy szökik fel a stressz bennem, pillanatra megállok, magam alá nézek, megállapítom, mekkora sérülés érhet, és látom, hogy hiába van alattam egy 150 méteres szakadék, csak kicsit eshetek, a jó biztosíthatóság miatt el merek nyúlni a következő, bizonytalan fogásért. Az ujjam hegye megakad, megfeszülnek a karomban az izmok, érzem, hogy tartani fog.
Pár méter múlva tökéletesen függőleges falon haladok felfelé. A legnehezebb mozdulatot alig bírom megcsinálni, majdnem a biztosítási pont megakasztására kihúzott kötéllel együtt esek vissza az előző köztesbe, ami egy elnyűtt kötélgyűrű. Aligha tartana meg. Itt nem működik az eséselemző önnyugtató stratégia, és érzem, ahogy gyengül az ujjam szorítása a fogás körül, fokozatosan uralkodik el rajtam a pánik. Kifújom a levegőt, próbálom lenyugtatni magam, de tudom, hogy pár másodpercem van hátra mielőtt esnék. Aztán épphogy sikerül megakasztani a berakott expresszt. Elgyötört sóhajjal hagyja el a feszültség a testemet, és elcsigázottan belepihenek a nehezen megakasztott köztesbe. Később mászótársamtól tudom meg, hogy percekig öntudatlanul káromkodtam, mint a kórházi altatásből ébredők.
7,5 órányi sziklamászás után a csúcson állunk, a fáradtság a hála és teljesség érzése keveredik bennem. Erős bajtársi kötődést érzek a mászótársam iránt. Megöleljük egymást. Lenézek a lemeneti utat pásztázva, ami már egy jelölt út, de rögös, nagy kőtömbök között vezet. Beveszem az utolsó fájdalomcsillapítómat és nagyon lassan elindulok lefelé...
